I. Kék

Nézd, hogy lesz a zöldből kék az óceán,
szelíd sekélyből haragos mélysötét,
ma indigó égből csattan a villám,
holnap meg kis felhők szántják fel tükrét.
Ugye látod, hogy húz betűt a tinta,
- hófehér papíron türkiz varázslat, -
ám megáll egy percre, mikor egy tiszta
ultramarin szempár fordul utánad.
Magukhoz hívnak a távoli hegyek,
s mintha csak könnyű ködből lennék én is,
úgy úszom a széllel, hozzátok megyek,
olyan közel vagytok, de messze mégis!

     Jövőre is kihajt a búzavirág,
     s talán felenged a jégkorszak világ.

2007-12-03 (2005-07-16)

II. Zöld

Nézd, ahogy a kék-sárga összeolvad,
és smaragdszínű üvegtóvá kövül;
bár csillogó vize szomjat nem olthat,

ha elmerülsz benne, csend vesz majd körül.

Érezd a mezőt! A tengernyi fűszál
olyan puhán süpped lábaid alatt,
mint Aladdin szőnyege; szinte felszáll,
és minden bánatod odalenn marad.

Repülj csak, míg a halhatatlan földek
zöldben játszó határait meglátod;

ott, hol végtelen erdők üdvözölnek,
lesz az otthonod s igazi világod.

     Örök nyugalom fog várni ott terád,
     hol mindig érzed a fenyők illatát.

2007-12-07 (2005-07-17)

III. Fekete

Nézd, hogy csukódik le a bársonydoboz,
titkos kulcsra zárul feletted az ég;
fedele lassan közelít arcodhoz,
és a homályból szerelmed int feléd.

Álmodban kísérsz szemeddel hallgatag
a templomba menet boldog vőlegényt,
majd lassú sort, mely ugyanarra ballag
hallgatni fátyolba takart gyászmisét.

Megfordulsz az utcán egy baljós hangra,
és úgy érzed, hogy az ördög kergetett;
majd felnézel az égre s megnyugodva
látod, gyémántok vannak fejed felett.

     Egyszer jót, aztán gonoszt vetít eléd,
     sosem tudhatod, most mit rejt a sötét.

2007-12-09 (2005-07-23)

IV. Vörös

Nézd, hogy elfáradt az esti Napkorong,
és már várja az éjjeli nyugalom;

aztán mély álmából kelve szirmot bont
a felhők szélén egy hűvös hajnalon.

Te is elmész egyszer, vakhited megdől;
véred lüktet az eredben s megérted,
az ostoba fegyver ütötte sebből
lassan szivárog a múlandó élet.
Te is elfáradsz, nem tehetsz ellene,

de addig is élvezd a nyári mezőt,
s jusson eszedbe a parázs melege,
mi otthon fogad a kandalló előtt.

     Kegyetlen Úr a Mars, a Vörös Halál…

     Ám az élet mindig a nyomában jár.

2007-12-11 (2005-08-01)

V. - Fehér

Nézd, mennyire szép a kristályfehér
kvarc, mint a jég, oly tiszta, s repedezett
szívén fut a csillogó aranytelér
a hegymélybe és elcsábítja kezed;

levélben bújik szerelmes üzenet,
hol mindig rejtve maradnak a hibák,
nyáron csak menyasszony ruhát lát szemed,
ám néha fagy borul paplanként reád.

Lásd, télen, ha zúg a vad hózivatar
és csak sűrűsödik a hideg utcán,
álldogálsz ott kint, és lassan betakar
a hógyapjúból szőtt puha kardigán.

   Kiáltanál, hogy fázol, de hiába:
   beleolvadsz e szűzies világba.

2008-01-28

VI. - Sárga

Nézd az arany búzamezőket, puhán
bólogatnak a kalászok a szélben;
sürögnek a pékek Szent István napján,
s olvad a vaj a megszentelt kenyéren.

Nemcsak a nyáré e szín: belecsöppen
teámba fagyos estén az akácméz
és a citrom; elkortyolom, s miközben
múlik a láz beteg foltja, visszanéz
rám az Etna fényképe, sós peremét
nehéz illatú kénvirág szirmai
pettyezik... olyan halott ez a vidék!

Egyszerre tud hívni és taszítani.

   Élet és halál... ez mind, ez a sárga;

   Látod, ha felnézel a Nap arcára.

2008-01-29

VII. – Szürke

Nézd, hogy beszél hozzád a szürke szempár,
oly beszédes e hallgatás - hang nélkül
szól, de érted szavát, s ha kéred, megvár,
mert érzi szíved, és ezért nem vénül.

Tudd hát: hiába száll felhő mifölénk
viharral zúzva szét hiú reményünk!
Álnok folyó! Hiába zúgsz dúvadként,
tajtékot fújva: átok, fuss előlünk!
Én nem kértem átlagéltet, bár néha
sírva nézem múltam, búsat álmodván,
de érzem, én is szürke lettem: még ha
híres porszemként élek is ezután.

   Az őszi pára fátyolként borul rám,
   most köd-hűvös könnyel sírdogál ruhám.

2008-01-29

VIII. – Narancs

Nézz fel most te is az alkonyi égre,
mikor utolsót lobban a napkorong;
sárga lánggal ég a felhőknek széle,
míg rőt parázsba bújik a horizont.

Zord vihart jósol a narancs színjáték,
bár a tűzfény ma még hevíti arcod,
ám a holnapi szél kergette árnyék
ránt reggelre kelvén marcona kardot.

De felejtsd el, kérlek, most a hideget,
érezd csak, ahogy a láng belülről fűt;
gyere velem, hadd mutassam meg neked
a díszes naplementét, a gyönyörűt.

   Gyümölcsöt termett ámuló mosolyod:
   amint a Nap ott fent végsőt pislogott.

2006-01-24