Új bejegyzés Frissítés

2008.03.21. 15:03

Fehér Miklós versei Húsvét előtt   Valamit kérni kellene magamtól, Valami nehezet, magában súlyos tárgyat. Amitől roppan a derék, a hát, Amire felnézhet az alázat, Hogy tétován hebegjen Monoton sóhajimákat.   Mert ünnep jön, jár az ajándék, Alleluja, születés-hozsánna. Ágyékom magjában királyi vér: A kiválasztottak sorscsapása; És az évek, mint útszéli kövek, Lépteim mérik a Golgotára.   Viszem a terhem, mit rám ítéltek, Mindenki bűne hajlítja hátam, Töviskorona rubingyöngye, Keresztsúlynyi embergyalázat, És a hit, hogy bármit is tesztek, Ígéretem van a feltámadásra.   Meglátni a szépet   Ha eljön a hóvége nyomorúsága, Tiz deka párizsi korgó délibábja, Maradék forintok újraszámolása, Iskolás gyermeked semmi uzsonnája, Akkor is próbáld meglátni a szépet. Amikor szived teli szerelemmel, Adás vágyával, boldog reményekkel, És tudod, nem jön vissza, aki elhagyott, Helyette csak fényképét csókolod, Akkor is próbáld meglátni a szépet. Ha egyedül fekszel, koldusszürke álmod, Reggel morcosan kelsz, a napfényt sem vágyod, Az egész napodat már előre utálod, Tudva, hogy este otthon vár magányod, Akkor is próbáld meglátni a szépet. Mikor orvosodnak papos lesz a hangja, Hogy fogadd el, mi elfogadhatatlan, Beismeri néked: a tudomány mily kevés, Megvédeni téged még egy kis életért, Akkor is próbáld meglátni a szépet. Lehetsz szegény, betegségben fájó, Mindenben csalódott, jövőre vágyó, Társadtól becsapott, hűtlenül elhagyott, Kiürült lélekkel magányos bujdosó, Akkor is próbáld meglátni a szépet. Mert minden hóvég után jön új elseje, Amig élsz, remélhetsz gyógyító kezeket, Az eltűnő téllel messze száll a magány, Madarak éneklik az új szerelem dalát, Akkor már könnyű meglátni a szépet.   Mécsesdal   Mikor barátom hosszú útra indult Nem szólt, nem búcsúzott senkitől, Csak fordult, és már ott sem volt Se szót, se kézfogást nem adott   Mikor barátom hosszú útra indult Az asztalnál meghagytuk helyét Néha eljön, de akkor se szól Poharában porrá lett a bor   Mikor barátom hosszú útra indult Magával vitte, amit itt hagyott Suta kezem homokba markol Lábnyomában vakon baktatok

2008.02.23. 22:03

Erdei Éva Akkor már szerettelek Akkor már szerettelek volna újra átölelni, a hosszú hetek után a válladon pihenni, de még súlyos percek jöttek a zebra két oldalán, te ott én itt, míg a lámpa zöldre vált, csak vártunk türelmesen. Akkor már szerettelek volna újra megcsókolni, mint bimbóból a virág lassan kinyílni neked, de kezedben egy rózsa elindult felém, benned született meg, s lett örökre az enyém, csak néztem elmerengve. Akkor már szerettelek volna álomba ringatni, az álom után reggel melletted ébredni, de oly hamar, és titkon osont el az éj, hogy a felkelő Nap minket az úton ért, hol a nyári esőben csak álltunk szerelmesen. Altató Feküdj le mellém, kedvesem. Csupa seb a tenyered, aludj. Szemhéjad mögött már készül az álom a valóság hazug. Rád rakom ezt a takarót, a szemedig húzom, ne láss, fond össze jól a két karod, bújj csak közelebb, ne fázz. Míg beszélek hozzád, kedvesem, látod, magamat is elaltatom, a szám szélén fénylő nyugalom lecsorog csöppnyi bánatom. Ő tűzoltó lesz vagy katona. Te nem lettél, szép szemű, ne bánd, a távolságot sebes marokra, gyógyulj meg előbb, ne várd. A fájdalom is aluszik, földet szórok rád csendesen, ne félj, a szemhéjam mögött, te élő maradtál, kedvesem. Elszakadás Egyszer már átadta nekem, mikor a kórházi ágyon feküdt szemében az őrizettek matt világával, a keze is csak azért nyúlt a felkínált ételért, mert nem volt már ereje az ellenkezéshez. Körbeültük, de tudatlanok voltunk mind a válaszokhoz, s hiábavaló kérdésekkel váltottuk egymást, maréknyi gyógyszertől fordult át a másik oldalára a céltalanok között a legelveszettebben. A zöld ruhások őrült csoszogása elmaradt akkor a messzi ismeretlenben, mégis szétszakadt a percek egymásutánja, s én ahogy kaptam egyre távolabbról láttam, másokat, magamat is elidegenedve.

2008.01.27. 16:34

Gáspár András   Magán Pompei   lávamúlt lepte városom falai közé ha megtérek testem elhagyva átoson a romok közt árván e lélek játékaim több tíz éve hevernek árván mozdulatlan ahogy egykoron kilépve gyermekkoromból hátrahagytam birodalmam volt rég´ e táj tele hit és reményvirággal gondtalanságom kincse fáj mi elmúlt itt a pusztulással a holt város lassan elnyelt az idővulkán zárta kőbe mit ifjúságom kitervelt itt hever sok már mindörökre lelkem elmúlástól bágyadt de amíg visszavárja testem gyűjtök hitet reményt vágyat hogy újabb tegnapom temessem   Ima   adj mosolyt arcomra borúsan ébredő hajnalon, és tedd, hogy fertőzzön a tőled kapott mosolyom adj ételt mindig csak annyit mi éhségem elveszi, és tedd, hogy étvágyam ne vehesse el senki adj nyugalmat elviselni mit tesz a sok arctalan, és tedd, hogy aljasságuk mégse tűrjem harctalan adj örömöt más öröméből, ha ő nem adna is, és tedd, hogy szívem ne legyen sem irigy, se hamis adj békés csöndet este, ha tudatom álomba hull, és tedd, hogy ébren se legyek soha álomtalanul adj és kérlek ne kérj cserébe semmit, én kérés nélkül adni akarom amivel tartozom, és egyben, semmint elaprózni, én magamat adom   Szökőár 2004 december   megelégelve a rablást mit az ember folytat mind mohóbban most pusztít a tenger vad istene tombolva piszkos habokban hogy reng a föld bele lába vadul dobban s gyilkos hullámot vet bosszúra kelve: embert ölni készül parti fövenyt verve - hol eddig még nem járt - most lecsapott végül szakállas szigonya és soha nem békül öldöklő vágya hogy végleg eltiporja az emberi testet ki kincsét rabolja ... nem volt benn irgalom áldozatul estek vétkesekkel együtt ártatlan tízezrek kiket eszelősen a vad isten legyűrt és most fájón dalolt keserűn összegyűlt szavam súlyát adja a sok ártatlan holt: megátkozlak Neptun mert bosszúd aljas volt.

2008.01.27. 16:30

Vesztergom Andrea   Hangulat   Száraz most a vérem, alig csörgedez, Felejthető, kihalt éjjel ez, Csak a magány beszél - hisz téma van. Ülni néma parton, gondolattalan.   Sík sötétje éjnek, s langyos árnyai, Szeretném a lelkem belemártani, S elomlani véle - forrongó olvadás... Jó lenne most máshol, bármi, bármi más.   Rám rekednek súlyos, sápadt hajnalok, Megszülettem újra s a tegnapból vagyok, Tágra tárnék zordon, cella-szűk falat... Jólesne egy whisky. Ez ilyen hangulat.   Szédül a dallam   Halk ez az ódám, álmodozón, Szürkül az égbolt, mély-tüzes ón, Szinkron az éji csendmilliárd, Számtalan árnnyal hull ma reád...   Étere lágyan körbekarol, Izzik az emlék mély-valahol, Eltemetetten, csendeken él, Rég-igaz ösztön mélye mesél...   Őselemekből szűr elegyet: Víz, ha a tűzzel megszületett, Földdel, a léggel béke vagyok, Vérbe ha forrnak whisky-dalok...   Újabb aszfaltrajz-ballada   Pernye-csendre égett házfalak, Szegletekre szédült árnyalak, Szemfehér vad, izzó fényt forog, Vaksötétre kábult ablakok. Forr a járda, pokla gőzölög, Párolognak olvadt ördögök, Elvadult, kopasz bokor alatt Csordogál a bíborló patak. Nyugtalanra lüktet itt a föld, Zsong a lég a vibra köd fölött, Izzadó gerinc a lámpasor, Feljajong, dühöng a bősz motor, Tűzfalat repeszt a fémricsaj, Unottan áll a sarki, méla csaj, Rúzsa olvad, rőt kis ér szalad, Combja villan, jelzi: még szabad. A régi, szürke óvóhely felett Hosszú hajba tép a rettenet, Halálsikolyt, ha kések éle vág: Sósavasra mart vad éjszakák. Senki nem lát, nem hall, nem beszél, Húst hasítna rajta pengeél, Járdaszélre veszve vallana... Aszfaltrajzból írott ballada. Szűrt magányba bújt a vaksi Hold, Hol türelmi, néma zóna volt, Hajnalodva nyugszik már a tér, Kocsmajajból ájult csendre tér... Izzanak a sárga tűzfalak, Nyirkot önt a baljós pirkadat... ... s a régi, szürke óvóhely alatt Egy szoknya és egy pár cipő maradt.   Rossner Roberto   Poe-Mallarmé villanella   Lesz-e pompás, lesz-e hű, Kedvesünk a fordítás? Le Corbeau Dit: Jamais Plus! Vérehulló fecskefű Drogja  édes pusztitás. Lesz-e pompás, lesz-e hű, Lesz-e pontos óramű, S álom így is, látomás? Le Corbeau Dit: Jamais Plus! Tartalomból áll a mű, Vagy a forma, semmi más? Lesz-e pompás, lesz-e hű, Lesz-e rímes, egy-tövű? (Próza-Holló nagy blamázs…) Le Corbeau Dit: Jamais Plus! Lesz-e vérbő, nagyszerű, Kedvesünk a fordítás? Lesz-e pompás, lesz-e hű? Le Corbeau Dit: Jamais Plus!   William Wordsworth: Nárciszok (műfordítás)   Magamban vágtam tájon át        Mint felhő, domb-völgyek felett, S aranyló nárciszok hadát Találtam; nyüzsgő ezreket. A fák alatt, s a tó ölén,       Szél-táncban bókoltak felém.   Mint fel-felizzó csillagok,   Tejútnak tetsző pisla fény - Húzódtak végtelen sorok   Alant, kis öblöm félkörén.  Tízezer táncos penderült,   Virág-orcájuk felderült.       Ropta víz-hullám is, de ott Tündöklésben legyőzetett;  Költő ilyenkor feldobott,   Mint víg tivornyán; élveteg. S szájtátva ért a gondolat: Más kinccsel lettem gazdagabb;   Midőn díványon tespedek, Ha bánat bánt, bús gondolat, Magányom édesítve meg;;  Ők bévül rámkacsintanak.  Szívem ifjodva újra él,       S a nárciszokkal táncra kél.   Messzi kint   Messzi kint, Hol komisz szél kócol bogot hajamba, Múlattam sokszor a balkörmű időt, Kenuval tépve távot, örvények közt botolva, Tartva csöppnyi fórom a viharfelhők előtt.   Messzi kint, Több hold lavíroz, attakot fúvat A zacskós szemű ég, s a távoli dörgésben, Vihar álságos maszkja gúvad; A hiány-kokárdák szúrnak az ölelésben.   Messzi kint, Hol limány vet gáncsot, s csobog áteresz, A zúgó előtt, mely barna tajtékkal zsibong, Ringó hullám-dajka lágyan partra tesz, Egy méla fűz a silbak, mely átellen állong.   Messzi kint, Ár, ha jó, s villámok ádáz csörtéje csendül, A bámész fák sora hátra-hátrahőköl, Tűzről, övhelyről szó nincs, ázom minden nélkül, Szél fon bandázst körém ázalék-füvekből.   Messzi kint, Ilyenkor támadnak duzzadt mesék a BENT-ről, Csak legyintek, inkább hagyjatok, Magam hadd szóljak a KINT küzdelmeiről, S felsírnak belőlem az ártéri dalok.   Paál Zsolt   Piéta   Sosem látta senki így még, Roncsolt arca merő seb volt, Száraz vérű szakadt húsa,- drága karja,- lomhán karolt. Anyja ölén bábként lógott ütlegekkel gyűlölt teste, Szent Igéktől nemes ajka nem rezdült már lélegzetre.   És a Nő a kereszt alatt gyászba dermedt, szoborrá vált, Hullt a könnye, hullt a csókja,- ölelgette a halált.   La possibilité du moment...   Októberi estben járok, szépek az őszi esték,- arany lombok gyászos arcán lágyan elkent vörös festék. Ahogy jártam, elmélkedtem, mi lesz velem, ha meghalok? Halkan hullnék, elhalkulnék, mint az esti sóhajok…   Szomorú táncok egy őszi mulatságra   Őszelő, a kerteken már béke, Dús arany, a rozsdás nyár emléke.    Napnyugta, szelíd tánc, halkuló ének, Zászlóként lobognak kihűlő fények.    Esdeklőn bámul rám a feldagadt nap, Lúdbőrös kútvizek halódón csobbannak.    A hallgatag alkony rossz szívét kitárja. Rámordul a kora ősz lehangolt gitárja.    Kegyes fény virágzik a lepkeszárny jégen. Házakat ellepi a hófehér szemérem.    Az alkonyat vért köpköd, felizzik lábnyomom. Esteli fények szépülnek a lányokon.    Tetőkön az este fényeket ácsol. Utcákon ezernyi gépjármű rikácsol.    A falvakat megüli a hidegkék bánat, Szelíd vén cipeli a kopott rossz kannákat.    Láncra vert kutyaként fényt ugat a hold, Mécsesek lángsora sírokon haldokolt.    Lábait a csendes est a hegytetőkre rakja Leomlik a nehéz ég bronzfényű salakja.    Az esti szél a szúnyograjt az ég alá írta, Elámult bús dalán egy halódó pacsirta.    Megreccsen a vén kutya rozoga ólja A komor est a bokrokat két kézzel paskolja.      Az éji szél szuszogva lombokat kergetett, Hajnalfény lepi el a megvénült kerteket.   Kovács Anikó   Vízkereszt   golgotavirágot hímez a ma este látlak, kereslek vagyok árnyéka igazzá szépült hívő büszke életednek vagyok zsákutcába tévedt ismétlésed hogy tudd hogy érezd új erőt adtál a szélnek a hallgatag éjben és hiába állnak szavaink nehéz bilincsben a Nap felkorbácsolja álmaink és a hajnal hófehér színeit... * nekem úgy tűnik az emlékek örülnek és lassú lépteim csak feléd vezetnek míg a lélek tiszta fénye homályos tükör mögé kényszerítve szítja fel a szenvedélyt: mindig van második esély… szeresd hát az estét mely golgotavirágot hímez és a látnok szent templomi igét hirdet hogy szeressenek téged   Esti pillanat   Szürke est baktat szembe a csenddel: mint megtiport, vérző állat, csillag fészkel álmos pilláidon, - januári és hideg a budai vasárnap. A hegy felett lobog a szél, akár a dagadni vágyó, tépett vitorla, elfeledett, ódon dalokat mesél, míg éj-gyermekét az est kihordja. Rongyos levelek görbe széle metsz valószínűtlenül torz ábrákat az ónszínű, megfáradt égre,- …csak az a sor jutna még eszembe, melyben leírtam: elfújt bánatomért mit adhatok én neked cserébe…?! Ha meghalok és koporsóm teteje lezárva, - nyűgeim elhajítom és fütyülni fogok a világra; de addig minden éjjel feléd nyúlok a sziklasötét éjszakából, és csakis akkor engedlek el, ha már a hajnal zöld szemeidben lángol... …addig kényes homlokod simítja a szám, (puha fehérség hull a konok égből) - nézd, égig nyújtóznak a bölcs fák sötét szemöldöködnek vonalán.   Ha ez a búcsú…   Aztán esett kicsit. …és május volt, gyönyörű, - lámpák apró csokrai égtek: a lombok már különös, méregzöld árnyakat rajzoltak a földre. A sötétség egyszerre meglazult, és kékhajú, ikrás fény bomlott szét; …hullámok hátán utazott ezer kifakult csillag és buborék… Koravén, és lassú volt az alkony, körül halkléptű este ballagott, a homály szövetén apró arabeszkek – …kedd volt, emlékszem. - Szelíd álom, platánsor, kastély, temető… -, lehunyt szemmel is látom. Az ablakon csillagok csorogtak és fényszórók ezernyi ráncai, majd elült a cifraság a dombok mögött, és az ében fák között már nem lopakodott semmi. Szólt a zene, varázslat…: If This Is Goodbye…,- „Utolsó, fennmaradt szavaim nem adják vissza a mi mesénket, azok a fül számára hallhatatlanul keringenek az éj sötét sűrűjében…” …apró gyíkok bronza olvadt szét a fűben, keserűségből támadt felhők alatt némán utaztunk a végtelen térben, - majd a bánat esővé állt össze, és beszorított a lomb édes rejtekébe. Már nem beszélek, szavakra nem futja, lélekharang kondul a falusi templomba’, ki halt meg, kit temetnek…, ki tudja, ki tudja…? Véremben dallam s a fájdalom, - nézz most rám, - és ne fájjál nagyon… Ha ez a búcsú...Ha ez az. Csak akkor még nem tudtam. …megszorított az érzés, halkan, zokogón, s mint kavics, kútba csobbanó: végiggördült rajtam néhány puha szó. Majd felreccsent egy mondat, mint gyémánt, ha karcol az üvegen, - ott lüktetett a le nem írt rímeken, - konokul a hátsó ülésen a zene mellett, és hazafelé - az útmenti fák zöld ölében: megálmodott percek romjai hevertek.   Somlai Péter   A XX. század   Sehol a játék, minden véresen komoly, olvaslak Dsida, olvaslak Márai, s tollam – idegen nekem -, veletek haldokol. Néha meglátogattok, s a felcsavart lámpából a Nap tündére gyúl, borzongató homályba Fény, álomként, játszótársként, vigaszul. Messzire mennék, de tántorgok, mint a borzongató hajnalok, szelídnek érzem magam, de Te tudod: az utolsó, ÉN vagyok   Merész ének a Kedvesnek B. Zsuzsának   Mert mi boldogok vagyunk, így is, halkan szeretve, szemeinkre rácsodálkozunk, én a tiedre, és Te az enyémre. Mert mi boldogok vagyunk, s ölelésünk csendes én elengedlek ha kéred, elbocsátlak Kedves. Karold az időtlen mezőt, s ne keresd a holnapot, légy´ boldog a szelíd MOST-tal, árván, mint a virgonc csillagok.   Pilinszky   Talán hisszük mind a ketten Azt a felkelő napot,   Néha CSEND van, CSEND És mégis Pokol.   lelkem a bárányok Közt Haldokol.   De én látlak téged, még akkor Is Ha tudom: CSENDDEL kell Fizetnem:   S a pénztár már 35 éve nyitva.

[4-1]