Rövid időre elaludt az erdő, - elringatott a csillagos éjszakán –
nyugtalan álma átragadt énreám, és felriadt az éberen szendergő.
[…]
Azon az éjen egy fű csiklandozott, arcomra hajolt, odébb fújtam néha, álmomban szerettem illatát, még ha tudtam is, hogy csak hiú reményt hozott.
Átlépett valaki csendben felettem - bakancsa kavart pillanat-huzatot -
zörgése elhalt, lassan távolodott… halkan, nehogy véletlen felébresszen.
A nyári zsongás torkollott kételybe, - bal felöl vigasztalt, jobbról támadott - középről valami torkon ragadott és gonoszul suttogta fülembe:
„Hagyd az álmokat” – susogta álnokul, ”csak a valóság számít itt, semmi más.” Hallgattam rá, s az imádott látomás, mint sokat mosott vászon, most kifakul.
[…]
Rövid időre elaludt az erdő, - elringatott a csillagos éjszakán - nyugtalan álma átragadt énreám, és felriadt az éberen szendergő.
Elnyelte az erdő búcsúzó dalom, - érdektelen volt… senki sem figyelt rá - arcom temetem a kezeim alá… és magam helyett is őt hibáztatom.
2006-04-28
A plázacicák és a bogarak
érzésmentesre sminkelt arcukból még erősebb kontraszttal tompán felvillan viaszfény szembogaruk valami gazdag hímutánzat láttán
lelkük tükre lenne az a szempár
de csak halott púderrel rajzolt lyukak melyeket beszippant majd
az ásítozó légüres tér mögöttük
kétségbeesetten menekülni vágyó
rovarokra emlékeztetnek amelyek
fagyantába ragadva kapaszkodnak lehullott fenyőtűkbe ámde hiába
csak őbennük találni méltóságot hiszen istenadta eszükhöz mérve is próbálnak küzdeni viszont ha
ezeket látom az én IQ-m csökken
kénytelen vagyok elfogadni hogy
a bogarak magasabb rendű lények
2006-04-29
A fodrászlány
Halkan zúg a gép halántékomnál, töredezett hajam a padlóra hull; sötét tincsek közt pár ezüstös szál, - néhány év, és az arány megfordul. Fürgén mozognak az ügyes ujjak, az olló is serényen dolgozik, a ráncok szép lassan kisimulnak s az arcom is visszafiatalodik.
Néztem magam, úgy másfél percen át, de nem csak én voltam a tükörben: jó volt látni a fodrászlány mosolyát ezen az álmos, májusi reggelen.
2006-05-03
Anya
Anya, hajadban több az ősz hajszál, több, mint amit a tavalyi év látott; de hagyjuk, hisz’ világosabb a napnál, hogy az idő ma megáll; meglátod,
a kicsi fiad leszek megint, mert boldog gyerekként nem fogom nézni elfáradt arcod; csak a régről ismert mosolyt… Tudod, most is gyűlölök félni, - mint mindenki ezen a világon - de ölelésed a föld minden aranya, ugye elveszed kezemből virágom?
Illatuk azt mondja: Drága, drága anya…
2006-05-03/05
Idill
Két idős ember – egy bácsi meg egy néni - lassan ballagnak előttem a járdán:
még fogják egymás kezét – olyan jó nézni - lehetnek úgy hetvenévesek talán,
és beszélgetnek halkan. A miséről? Vagy a sok unokáról? Nem hallom egy autó sikoltó fékezésétől, de nem is tartozik rám. Fogom a szatyrom, és megvárom, amíg elfogy a korlát. Azután hazafelé siettemben
ellépek mellettük, s hallom, azt mondják:
„Gyere, hadd férjen el a fiatalember.”
2006-05-05
Titkokat suttog az éj
Hol van a fűszeres illat, ami hajdan a friss fűből áradt bátortalanul? Hol a szellő lágy zúgása, ami halkan átölelt, ringatott? Most minden kifakul,
akár a gyémántos csillagok az égen mikor elsápadnak egy csípős hajnalon…
Áttetsző lesz minden a kéretlen fényben. Én sem látok már, csak utam tapogatom: az éjszaka gyermeke vagyok; sötét szült, puha és bársonyos sötét, a Hold alatt, a színezüst út az erdőn nekem készült egy langyos estén és reggelig ott maradt.
Mikor járhatok majd azon az ösvényen, és meddig maradok még az ébrenlét foglya? Még nem tudom, hogy ki és honnan jön értem és visz vissza álmomba kezemet fogva.
Haza akarok menni. Nekem otthonom az álom-éjjel. Gyere, ülj mellém, mesélj… Szeretlek, mert hogyha szavaid hallgatom: mintha ősi titkokat suttogna az éj.
2006-05-09
A túlsó parton
Csak egy hullám simogatta a partot, aztán még egy, majd még egy… több ezer; csobogásuk valahogyan elringatott.
Múlt az idő, s a végtelen percekkel újabb hullámok érkeztek, sodorták felém a sok apró, fehér kavicsot.
Nem tudom, hogyan, de magukkal hozták a messzi, túlsó partról édes arcod, hangod… és persze a hajad illatát.
Vagy csak képzelem mindezt, ahogy állva várok valamire – vigyen oda át - talán csónakra, vagy szimpla csodára.
Nem úszhatok át, és elérhetetlen távolból intesz búcsút; a bánatom lecsöppen és megtörik a köveken.
Ködhomályba vesztél a túlsó parton.
2006-05-17
Az erdő dicsérete
Messzi nyúlik csúcsa, az ég vizébe, büszke törzsén sárga gyanta nyáron, s téli fagyban zúzmara hinti szikrát tűlevelére.
Csüng az ág; tópartra vetül az árnya, hűs vizét fodrozza a déli szél. Majd bús levélről cseppen a könny, akárha sírva fakadna.
Mint a szőlő fürtje! Fehér virága ontja mézédes illatát a réti szélbe; méhek halk dala s dúdolása zeng a fülembe.
Hófehér kérgén a sötét rögöcskék, - szűzi, karcsú hölgye a dús ligetnek - szórja Nap fényét; gyönyörűn kiszűri lombkoronája.
2006-05-23
Nincs cím
Hallom a szél percnyi suttogását; rejtené titkát, de kitalálom.
Érzem szertelen szívdobbanását.
Ő alszik ott, de enyém az álom.
2006-05-31
Feleségemnek
Már régen nem írtam verset neked, - szégyellem is miatta magam-
De a kedves szavakat – sok ezret! –
Minden áldott nap őszintén adtam.
Szemed csillan meleg mogyoró barnán, ahogy végigsimít szeretettel,
Elringat bármikor, hogyha akarnám:.
Csak tudnom kell, hogy rám emlékezel.
Útjaink sohasem válhatnak külön, leírták ezt rég a csillagokban.
A fák alatt, a kerti zöld füvön két kicsi fiunk játszik boldogan.
2006-06-02
Reménytelenül
Vannak idők, mikor nem fontos semmi: Nem számítanak a kulcsra zárt zajok. Az se, ha maradni kell, vagy elmenni; sem a csuklódra tekert fémhuzalok.
Vannak, akik felett eljárt az idő. Nincs se bűn, se jótett, se tompa közöny. Nincs, ki rád lépjen, és nincs üdvözítő. Nem számít a mosoly, vagy kiömlött könny.
Olykor mindenki magába zárkózik, néma hangokkal, áttetsző színekkel. A tövig égett gyertya is kialszik. Élt még a Nap is, de nem kelt fel reggel.
[...]
A hóban térdel egy meztelen ember, melle előtt a karját összefonja. Betakarja csendben a fehér tenger: s jégszoborrá dermed a földre rogyva.
2006-06-08
Csillagom az indigó égen
Akár az indigó, oly kék lett az ég, közel jött hozzám, két karom kitárom; vége lesz a napnak, tudom, ám ma még egyszer magamhoz ölelem világom.
Ott lesz valahol messze a csillagom: fekszem a füvön, mint ki csodára vár, elalszom lassan, álmomban hallgatom: magához szólít, ahol nincsen határ.
Hozzá költözöm, én lobbantom lángra, szikraként bújok mind örök testébe; az emberek néznek, és a fényt látva eltűnik bánatuk minden estére.
Nincs többé bús magány, amitől féltem:
Ma éjjel angyalok jönnek el értem.
2006-06-22
Tudhatnánk
Esténként is szót váltanál velem, meg a szemhéjnehéz reggeleken, s én kilométer hosszan hallgatok.
Azt hiszed tán, némán nem szeretlek, pedig csak gyűlölöm, ha rendezetlenek azok a neked szánt gondolatok.
Vagy nem is vársz választ, csak kérdezel, és közben azt hiszed, vétkezel, ha szám összeszorítva hallgatok.
Vagy inkább vádolsz, hogy nem figyelek, s ekkor a túlfeszített idegek mögé bújnak a csendes gondolatok.
2006-07-17/21
Kilenc éve
Őrizlek, akár az örök lángot, - parázs lettél a szívembe zárva -, kettőnket egy helyen megtalálod:
Te vagy a tűz, én vagyok a kályha.
Együtt tekintünk a kéklő égre, alatta, benne és felette vagyunk.
Senki sem festheti feketére, mindig friss marad bíbor hajnalunk.
Nálad a kulcs és nálam a lakat. Egymásra nyitottuk titkos kapunk.
Nem zárom ki belőled magam: ha megteszem, mindketten meghalunk.
Te vagy a rugalmas, hajló nád, én a víz, mi öntözi gyökerét.
Míg bánatod fülembe susognád, ringatnálak, mint apa gyermekét.
Hajad akarok lenni, illatod,
hogy bármerre mész, ott legyek veled.
Szeretlek: ezt azóta tudhatod, hogy a kezembe zártam a kezed.
2006-07-25
Butapest parádé
Ez nem tánc… és zene is csak félig.
Itt a normális fiatalok félnek;
mert a holtrészeg tinédzsert kísérik
betépett kis ribanckezdemények.
2006-09-14
Az én tizenkét hónapom
Néha úgy tűnik a hűvös estéken, hogy számomra az év csak a nyárból áll.
Jól tudom, nem szabadna, de így érzem, ha az őszi szél a fák között kószál.
[…]
Hoz a szeptember sárguló lombokat; potyogó szőlőszemek ugranak át.
A szomszédom kerti munkát halogat élvezve a nap utolsó sugarát.
Az októberi vénasszony nyarakon sok ezren kelnek vidám vándorútra.
Néha a szél sziszegését hallgatom s lefotózom a színes erdőt újra.
Köd-hűvös, nyúlós november reggelek, még elvagyok jól egy könnyű kabátban; s a kávé íze, amikor felkelek megmaradt ugyanaz ébredő számban.
Első cigaretta az ajtó előtt, világít a parázs: még sötét van ám!
A hó végén boldog gyermek és felnőtt, újra díszek függnek a karácsonyfán.
Megcsikordul az út bakancsom alatt, tetőről lógnak méteres jégcsapok.
Kései ember a busz után szaladt: elérte, én is mindjárt otthon vagyok.
Kifelé ballagunk a télből, de még hideg van, kegyetlen hideg és sötét.
De nem veszi el, mit sok ember remél: a várt tavaszt és a farsang örömét.
Hóvirág virít a smaragd fű között, lassan éled a tetszhalott természet.
A tél a messzi északra költözött, minden mi eddig szunnyadt, most felébredt.
Bolond szellő és bimbózó barackfák, szárba szökkenő, alvó-kicsiny csíra; friss arcú népek az utat tapossák, izzadnak, s arcuk fedik el sikítva.
Virágzik a lila-fehér orgona, anyu is annyira boldog, és lángra gyúlnak a szívek – szerelem otthona is ez a hónap a csókokat látva.
Utolsót csengetnek az iskolában, és a vízpartra menekül mindenki.
Százezrek kiáltják: „csak erre vártam!”
Sok diák a múlt tanévet neveti.
A július a tikkasztó hőségé, de olyan gyorsan változik az idő!
Hűsölünk a vízben, de a nap végén ránk zúdul hirtelen a vad jégeső.
Sárguló kalász és szomjazó földek, a tűzijáték után kihalt a part.
Kékek a villámok de a fák zöldek: bár pár hulló levél már utcát takar.
[…]
A szomorkás ősz nemes szőlőt érlel, és csillogó havat hoz a hideg tél.
Tavaszidőn a szívünk alig fér el, nyáron a hársfa szerelmekről regél.
Ha őszi a világ, tavasz után sírsz, míg a télen forró júliust várnál. Minden évszakunk valahol vidám, hisz kilenc hónappal több az év a nyárnál.
AJÁNLOM AZ OLDALT
