*

 

Ha csontunk már a mélyben porlad,

ne sírjatok! Nyugodjanak csak a holtak,

hiszen nekik már úgyis mindegy,
hogy könny, vagy eső hull rájuk – egyre megy -,
egy lélekké váltak azok a csontok;
köztetek él ő, rátok vigyázva: boldog
majd akkor lesz igazán, ha látja,
hogy bennetek nyílik ki szíve virága.

 

*

Tudod, ha a patak csobban,
akkor odanézek mindig,
hátha Anya üzen halkan;

 

Tudod, ha a patak csobban,
valami fontos történik
a mi csendes világunkban.

 

*

 

Nézzétek: e fák nem holtak,
még élnek, hiszen élni kell!

Idén is virágot hoznak,
és sötétzöld levelükkel
üzennek, hogy lesz még holnap!

 

*

 

Az erdőben játszik a Fénytündér,
fáról-fára pajkosan szökellve;
meg-megrebben néha egy falevél,
s ezernyi szikrát szór a szemedre.

Hunyd be, s ha kinyitod éppen jókor,
az ágak közt észrevesz hirtelen:
nyakadba ugrik s hajadba csókol--
talán ilyen lesz majd a szerelem.

 

*

 

Szűz a rét, kacagó lányként

Fekszik hanyatt a dombon,

Hozzábújni hogyan merjek--
S mit kéne néki szólnom?

 

Nézd, szőke árvalányhaját
megfésüli most a szél;
- bár kócosan is gyönyörű -
akár egy álmos tündér.

 

*

 

Katsumoto Nagyúr tudta:
kevés igazabb létezik;
szemedre festi színeit
s álomba ringat illata,

 

szélben int és magához hív,
- ó, törékeny, kicsiny élet! -

rátalál a fáradt lélek,
vérző, avagy szerelmes szív,

ha tiszta szépséget keres,
vagy vigaszt, ha valami fáj…

Igazat szólt a szamuráj:

 

*

 

Víztiszta volt, majd ködbe bújt a múlt;
viharként tombolt, aztán elsimult.

Régi, szép emlék: kissé megfakult.

 

Néha szinte elszáguld a jelen;
máskor meg áll, s jelet hagy szívemen:
öröm, bánat, harag… és szerelem.

 

A jövő… ő még nem érkezett el.

Hogy láthassuk majd, már most óvni kell!

Ha nem tesszük… érte ki vezekel?

 

*

 

Hajnal van, és a munka már
pezseg a mezőkön.

Késő estig eltart akár,
míg a hold előjön.

 

Kapál és metsz, szőlőt ültet,
- dér ül ősz fejére -
s dúsan öntözi a földet
arca verejtéke.

 

Tudja, hogyan vetik a búzát,
s mikor aratják azt;
Gyűlölöm, hogyha azt mondják:
tanulatlan paraszt.

 

*

 

A szomszédos gesztenyefán
bolyhos gyertyák gyúlnak,
szelíd tükörképei az
égi vándoroknak.

 

Csillagokat szór ránk a nap
tenger levél között:

Talán a karácsony idén
májusba költözött.

 

*

 

Ma ne menjünk messze,
csak a kerti padig!

Látod, alig-alig
tettünk meg pár lépést,
de a fű illata,
és a rigók dala
majdnem olyan édes,
mint mézfényben fürdő
tündöklő mezőkön!

 

*

 

Én szeretem a sötétet,
a csillagfényes éjt;
ahogy csendjével átölel,
mint Anya, hogyha félt.

 

Mikor elhallgat a város,
megnyugszik a szívem;
elhagyja gondját s megfürdik
tiszta Holdezüstben.

 

Az éjjel a csönd-szerelmem,
puha bársony csókja;
mások félik őt… hogy miért?

Csak az Isten tudja.

 

*

 

Fák árnyéka alatt gyökeret taposok, visz a lábam.

Távoli domb csalogat meg színes réti virágok;
úgy hívnak, gyere és heveredj ide, lásd, puha párnát
kínál zöld levelünk, édes-szép álmot adunk, hisz’
megnyugovást nem lelhetsz máshol e durva világban.

 

*

 

Vakítón szikrázó sziklafal csupasz
falain fehér kristályerek kúsznak
tonnányi tömbökön; sugaras tavasz
napja melegít málló kavicsokat,

hol hűs-hallgatag szépség élettelen
emléke letűnt és kimúlt koroknak;

De harcos gyökér győzelmet ül fölötte,

és otthont nyújt egy vadóc virágnak.

 

*