Wass Albert. Kevés író osztja meg úgy a közvéleményt, mint ő. Kevés írót ért és ér a mai napig is annyi alaptalan és nemtelen támadás, mint őt. Kevés írót hallgattak agyon jobban, mint őt – és hallgatnák agyon még ma is, ha megtehetnék. És kevés írónak jutott keservesebb sors az emigrációban, mint neki, akinek el kellett tűrnie a gyalázkodást, a mellőzöttséget, a hazudozást – távol imádott hazájától. És még ott, az USÁ-ban sem lelhetett nyugalmat: a román Securitate megpróbálta többször is megöletni. És a saját népétől, hazájától, illetve annak kormányától is el kellett szenvednie a megalázást, amikor nem akarták hazaengedni, amikor megalázó módon megtagadták tőle a magyar állampolgárságot igazoló okiratot…

 

 

Pedig gyakorlatilag semmiféle bizonyítékot nem találtak írásaiban, hogy háborús bűnös volt. Számos művét olvastam, s nem láttam bennük, hogy idegengyűlölő lett volna. Írásaiban nyomokban sem találtam fasisztoid elemeket, sovinizmust, gyűlölködést – márpedig ezek a leggyakoribb vádak, amivel itthon is illetik bizonyos körök. Még ha lennének is ilyenek… - de hangsúlyozom véleményem: nincsenek! - mi köze van azoknak egy ember írói kvalitásaihoz? Tucatszámra lehetne sorolni azokat az írókat, költőket, akiknek politikai nézeteik enyhén szólva is markánsak voltak, s mégis elismerik őket, mint írókat? Kétségbe meri-e valaki vonni mondjuk Kassák Lajos tehetségét? Vagy Solohovét? Pedig ők mind egy kegyetlen diktatúra kiszolgálói voltak, kedvencek, a regnáló hatalom kivételezettjei. Számos híres író, költő írt olyan lapokba, amelyeket az utókor szélsőségesnek, elfogultnak tart. Minden korban, minden helyen és minden oldalon találni ilyet. Mai napig elhallgatják Nagy Ignác, Hamvas Béla, Alszeghy Zsolt, Tormay Cécile, Harsányi Kálmán stb., írásait, műveit, munkásságát. Nem egyszer koholt vádak alapján… Nem értem. Nem érthetem, hogy miért ennyire tisztességtelen az irodalmi elit egy része, amely a mennyekbe emel egy-egy írót – feltéve, hogy nem nemzeti, nem jobboldali – tekintet nélkül arra, hogy milyen ember volt, kit, mit szolgált ki… emlékezzünk csak Pilinszkyre! Nem könnyen szerezte meg az elismertséget… de lehetne még folytatni a sort. S ez a folyamat a mai napig is tart – a nemzeti érték lekicsinylésének, lefitymálásának avagy démonizálásának a folyamata.

 

Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! című regénye véleményem szerint az egyik legnagyszerűbb alkotás a magyar irodalomban – nem véletlen akarták Nobel-díjra jelölni. Az önéletrajzi elemeket regénybe csomagolta, azon keresztül mutatja be azokat a borzalmakat, amiken az erdélyi magyarság keresztülment.

 

Írásom természetesen nem részletes elemzés. Rövid bemutatás, jórészt szubjektív, saját szempontok szerint.

 

 

A könyv előszavában a szerző – a főhős – az urakhoz beszél, azokhoz az urakhoz, akik arra ítélték az erdélyi magyarságot, hogy szenvedés, nyomor, háború és megaláztatás legyen az osztályrészük. Az urak, akiket a nagyhatalmakkal azonosít, beleértve Nyugat-Európa és az USA vezetőit, az ENSZ tehetetlen szervezetét. Harag nincs ebben az előszóban, keserűség, lemondás, árnyalatnyi megvetés az igen, szemrehányás is – hiszen okulásból meséli el a történetet. Vissza-visszatér a kérés: Adjátok vissza a hegyeimet! Már semmi mást nem kér a világtól, az uraktól, csak a hegyeit – ez a motívum megjelenik a könyv legvégén is. Röviden, pár oldalban elmondja, mi mindent tett vele, népével és családjával a hányaveti, semmivel sem törődő hatalom, ám ő nem átkozódik, nem követel már semmit, csak a hegyeit. Pár sor ebből a részből:

 

 

Egy kisebb vádbeszédnek is beillik ez a rövid előszó, ám láthatjuk belőle, hogy nem harag, nem bosszú vezérli; a bevezető utolsó mondatában a vásott gyermekhez hasonlítja az urakat. Ám ezzel felhívja a figyelmet arra is, hogy más a gyermek kezében egy játékvonat, és más, ha játékszerként bánnak gyermek módjára emberi életekkel, sorsokkal, népekkel és országokkal…

 

Az Adjátok vissza a hegyeimet! című könyv főhőse két testvérével korán árvaságra jut; édesanyjuk kígyómarás áldozata lett, édesapjukkal egy vadkan végzett. Míg apjuk élt, a környékbeli hegyekben juhászbojtárkodott, ott találkozott későbbi szerelmével és feleségével, Anikóval. Apjuk halála után a fiú hat hónapra börtönbe kerül engedélynélküli fegyvertartásért – abban az időben Erdélyben csak románok tarthattak fegyvert, magyaroknak ez tilos volt. Szabadulása után a három testvér kis kunyhót épített magának és szénégetésből éltek, szerény megélhetésüket segítette a román Durdukás család azáltal, hogy titokban puskát adtak a legidősebb fiúnak (az első fegyvert is tőlük kapta), így az vadászattal, szőrmekereskedelemmel biztosíthatta megélhetésüket.

A Bécsi döntés után változott meg a család sorsa – amikor is Erdély egy része visszakerült Magyarországhoz. Érdekes mondatokat olvashatunk a regényben ezzel kapcsolatban. Történelmi tény, hogy a román hadsereg vitt mindent, ami mozdítható volt, hogy napirenden voltak az atrocitások. És az is tény, hogy a megtelepedett románok is hurcolkodtak…

 

 

A történtek után hamarosan kinevezik vadőrnek; s már engedéllyel hordhatott puskát. A környéken megbecsülték, szerették, ő pedig örömmel végezte munkáját. Megható, ahogy az egyszerű ember elmeséli, hogy mit szeretne! Olyan értelemben, hogy valójában milyen kevéssel is beéri… nem akart hatalmat, nem akart lusta, henye emberként élni, hanem becsületesen, keményen dolgozni – amire most már meg is volt a lehetősége.

 

 

 

Ezután kezdődött a két boldog év, a szabadság, és a csodálatos szerelem beteljesülése Anikóval, kisfia, Andriska születése, a ház elkészülte.

A főhős csak pár oldalt szentelt a boldog éveknek – hiszen nagyon rövid volt ez az időszak, s utána mindene elveszett.

A rossz, szerencsétlen korszak a katonasággal kezdődött, mikor behívták. Nem szerette a háborút, a katonáskodást és a durvaságot.

 

 

Egyszer tudott hazamenni szabadságra, három napot, ebből kettőt elvett az utazás. Akkor látta családját utoljára.

 

 

Ezen a ponton felgyorsulnak az események. A tizenharmadik napon találkozik az ellenséggel is, a Vörös Hadsereg katonáival. Itt, a csatában kényszerül arra, hogy embert öljön.

 

 

A csata tovább tartott és a lövöldözésben további emberéleteket oltott ki. Büszke volt-e erre a főhős? Örömmel ölt-e, avagy megmarad emberinek? Nézzük az ő szavait.

 

 

Nézzünk egy kicsit utána, hogyan vélekedik a főhős a más nemzetekhez tartozó emberekről, mint mond, mint gondol róluk. Nyilván nem lehet azonosítani a szereplőt az íróval teljes mértékben – ám ne feledjük, hogy regénye részben életrajzi elemekkel átitatott mű… azért is szeretném ezt a szempontot górcső alá venni, hiszen az egyik leggyakoribb vád Wass Albert ellen az idegengyűlölet.

 

Számtalan nemzetiség képviselője jelenik meg a regényben, többek között az ilvai örmény malmos, akinek szenet szállít, s akivel igen jó barátságot ápol annak haláláig.

 

Már a front felé haladnak, amikor Ukrajnába érkezvén a szegény, lerongyolódott ukránokat szinte rokonnak érzi:

 

 

Egy ukrán asszony lépett hozzá a hetedik napon, és kenyeret kért tőle.

 

 

S hogy mi igaz az oroszgyűlöletből? Nézzük, hogyan emlékezik arra az orosz katonára, akit a csatában lelőtt:

 

 

A hadifogságban is találkozott olyan orosszal, akire szívesen emlékezett, arra az oroszra, aki engedte elszökni őket a zászlóssal, s egy kenyeret adott nekik.

 

 

Harmadik találkozása az oroszokkal akkor történt, amikor másodszor szökött meg. Egy orosz katonának segített szarvasbikát hajtani, megmutatta, hogyan kell a lelőtt állatot megnyúzni, és elvette a puskáját…

 

 

Természetesen a románokhoz való viszonya a legszembetűnőbb. Durdukásékról megfogalmazódott vélemény többször is előkerül a regényben, s a román embereket inkább őhozzájuk méri, mint azokhoz, akik valóban gyalázatos és kegyetlen módon bántak a magyarokkal.

Még viszonylag a történet elején található egy érdekes rész, ami rávilágít kettejük különös viszonyára:

 

 

Amikor megtudja éppen az ifjú Durdukástól, hogy a bécsi döntés értelmében lakhelyük ismét Magyarországhoz kerül, így gondolkodik:

 

 

Amikor öccsével vitatkozik azon, hogy Julika hogy mehetett hozzá egy románhoz, így próbálja barátját védeni:

 

 

Érdekes, hogy a németekkel kapcsolatban összesen két megjegyzés található a regényben, s egyik sem hízelgő…

 

 

A németek később akkor kerülnek elő, amikor ki akarnak rabolni egy házat, visznek élelmet, ruhát, mindent, ami mozdítható volt. A rablókat nem kímélték: a magyar katonák agyonlőtték mind a hármat.

 

Ami azt illeti, az amerikaiakról sem találunk kedvező képet.

 

 

A háború vége után felgyorsul minden, hadifogság, családja pusztulása, anyósának és apósának embertelen fájdalma, a borzalmak és kegyetlenkedések, húga megerőszakolásának végignézése, barátok, ismerősök halála, iszonyú sorsok, kitaszítottság – mindezek odavezetnek, hogy a hegyekbe menekül számos, olyan emberrel, akik különbözőségük dacára mégis egyek voltak: üldözöttek, akik nem mehettek lakott területre, s rablásból tartották fenn magukat. A báró, a kínzásban megháborodott doktorkisasszony, a hévízi kovács, az asszony, akit megerőszakoltak az oroszok, s attól kezdve annak élt, hogy kegyetlen bosszút álljon – s akinek eszébe jutott a barlangban a karácsony -, a prófétákat kereső pap, és még sokan mások, a száműzöttek, akik úgy éltek, mint a vadak, s tudták, hogy akként is fogják őket egyenként levadászni…

 

Végül elmegy abba az országba, ahol még lehet szabadon beszélni, ahol meg akarja találni az apostolokat, akikről a pap beszélt a barlangban. Ám csalatkoznia kellett: az apostolokat nem találta meg, idegenben is kitaszított, száműzött maradt. Az embereket csak saját maguk érdekelte: senki nem foglalkozott egy kis nép sorsával…

 

Öccse szavait idézném:

 

 

Különös, hogy se öccse, se az ő nevét nem tudjuk meg a regényből… ismert apja neve, Lőrinc, a húguké, Julika. Édesanyjuk neve sem szerepel, ám egy csodálatosan szép gondolat szerepel a könyvben vele kapcsolatban:

Ám a két fiú neve nem derül ki… nem tudom, mi lehetett az oka, talán ezzel is hangsúlyozni akarta jelentéktelenségüket, akik annyira kis porszemek voltak, annyira nem számítottak, és annyi mindent elveszítettek, hogy még nevük sincsen…

 

Ugyanazzal a vádbeszéddel, kérdéssel és felkiáltással fejezi be a regényt, mint amivel elkezdte:

 

 

 

Különös jellemek, sorsok rajzolódnak ki a regényben.

 

A hévízi kovács volt az, aki a hegyeken át az oroszokat elvezette, s ezek az oroszok voltak, akik kegyetlenül lemészárolták Anikót és Andriskát. Amikor a főhős ezt megtudja, azzal az elhatározással megy el a kovácshoz, hogy megöli. Elmondja neki, mi történt családjával, és a kovácsot vádolja érte. A kovács elmondja, hogy ő meggyőződéses kommunista, ám nem akart vért, ellenkezőleg: azt akarta, hogy mihamarabb véget érjen a vérengzés, az öldöklés. Találkozik a kovács feleségével és lányával, akik reggelizni, „frustukolni” hívják, ám ezt elutasítja és elmegy. Az egyik legszebb gondolat fogalmazódik itt meg a regényben:

 

 

A kováccsal legközelebb már mint üldözött találkozik, s akkor már ő is az volt.

 

 

A kovács további elbeszéléséből kiderül, hogy családját kegyetlenül összeverte a helyi komiszár ostorral, másokat agyonlőttek, megkínoztak, pusztán azért, mert templomba mertek menni. A kovács puszta kézzel verte agyon a komiszárt, ezek után iszonyú bosszút álltak elvtársai: a falu népét megkínozták, összeverték, a kovácsot megvakították a fél szemére, feleségét meggyilkolták, gyerekeit Oroszországba vitték. Azóta a kovács is számkivetetten él, és ha teheti, legyilkolja, akiket tud, „azok közül”.

 

 

A beszélgetés után a főhős ezt gondolja:

 

 

Az, hogy az elferdült eszme és az azt képviselő, elállatiasodott emberek mire képesek, kiderül abból a részből, amikor a báróval, a kováccsal együtt elfogják a falu kegyetlen komiszárját, s magukkal viszik. Fél órát adnak neki, hogy beszélhet, mielőtt fölkötik. A komiszár elbeszéléséből kiderül sok minden. Elmondja, hogy kommunistának vallotta magát, ám ártani nem akart senkinek. Emberek kihallgatását bízzák rá, s mikor megtagadja azok megkínzását, őt verik, kínozzák addig, amíg félelmében engedelmeskedik. Attól kezdve kínzott, vallomásokat csikart ki, gyilkolt, ám a megkínzottak üvöltése az őrületbe kergeti. Rettegésétől csak az alkohol segítségével tud szabadulni.

 

 

Érdekes a főhős öccsének jelleme, pontosabban annak változása. Könnyen befolyásolható, kiforratlan személyiség, aki úgy változtatja nézeteit, meggyőződését, ahogy éppen fúj a szél. Kezdetekben éppúgy elvolt a kisebbségi sorban, ahogy a magyarok többsége; nem foglalkozott a románokkal, a politikával, hanem tette a dolgát. Természetesen érzékelte a Trianon utáni változást, ám bátyjához hasonlóan nem rágódott azon, amin amúgy sem tudott volna változtatni. Az első változás azután történt, hogy behívták katonának – közvetlenül a főszereplő és Anikó házassága előtt. Érezni lehetett, hogy az idill már nem tart sokáig:

 

 

Hamarosan megtartották húguk, Julika esküvőjét is, aki az ifjú Durdukáshoz, román barátjukhoz ment feleségül. Ez – úgy tűnik – jóvátehetetlen bűn volt fivére szemében.

 

 

 

 

Nyilván, hogy volt némi igazsága. Az is biztos, hogy a harag nem volt ok nélküli, nem esztelen gyűlöletből fakadt – a románok kezén maradt területen láthatott épp elég borzalmat ahhoz, hogy ekkora elkeseredés vegyen erőt rajta.

A következő találkozásukkor már más volt a helyzet; az öccse megnősült, elvett egy ukrán asszonyt és kisfia született, valamint „nagy” ember lett belőle – kinevezték bírónak. A hadifogság alatt kommunistát neveltek belőle – s a dogmák, a sztálinista tanítás megtette hatását. Az eleve elvakult fiúból még inkább szemellenzős ember lett, aki nem nézett se istent, se embert, csak a párt, a kommunista igazság volt számára a szent. Kisfiát is Jóskának nevezte el – Sztálin után – annak dacára, hogy tudta, fivérének családját az oroszok mészárolták le, s húgát román és orosz katonák erőszakolták meg. Teljes mértékben kiszolgálta a népi demokráciát, nem számított a család sem.

 

 

Később azonban – mint annyi más embernek – neki is csalatkoznia kellett új elvtársaiban – összeverték őt is, asszonyát is, majd elhurcolták. Felesége elvetélt, s el is hunyt három nappal később. Fiát befogadták ugyan, de sokan voltak, akik nem tudtak felejteni.

 

 

Öccsének kálváriája nem ért véget itt; ő is kivándorolt. Akkor találkoztak utoljára. Öccsét már semmi sem érdekelte, se a család, se a fia, semmi: csak a menekülés, menekülés tönkretett életétől, feldúlt hazájától.

 

 

A következő pár sor pedig rengeteg mindent elárul a kommunizmus embertelenségéből, a hazugságból, az agymosásból, abból, hogy mit képes tenni ez az eszme az emberekkel…

 

 

 

Ha valakire rásütik a bélyeget, hogy fasiszta, náci, attól valószínűleg soha többé nem fog tudni szabadulni. Wass Albert is hiába próbált meg mindent, hiába a könyvei, a versei, a regényei – a mai megmondóemberek bélyegét nem tudja letörölni magáról. Pedig láthatjuk ebből a rövid jellemrajzból is – no meg a való életből is, számtalan esetben, ma is -, hogy mennyire könnyű bárkit is besározni, megmásítani, s ez a billog olyan gyilkos, olyan hatásos, amilyennél „jobbat” még nem talált ki az emberiség. A pszichológiában ez „Pygmalion-hatásként” ismerik – amikor addig mondogatják valakire azt, ami nem való, addig dobálják rá a sarat, amíg a végén még ő maga is elhiszi, amit róla mondanak… szűklátókörű embertársairól nem is beszélve.

 

Wass Albert azonban nem volt sem náci, sem fasiszta, sem háborús bűnös. Még az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma sem talált semmiféle bizonyítékot erre – pedig ők igazán híresek ebbéli alaposságukról…

 

Ám hiába. A szociál-liberális értelmiségnek ez nem elég. Szinte minden más esetben elfogadják – időnként gátlástalanul – a fent említett szerv, vagy az USA bármely szervének döntését, véleményét, ám most Románia ítéletét tartják mérvadónak, mely szerint Wass Albert háborús bűnös. Igaz, bizonyíték nincs rá. Nem baj. Írásai megjelentek jobboldali, esetenként szélsőségesnek tekinthető lapokban, sőt, a Második Világháború idején kitüntetést is kapott. Ez elég indok… Érdekes ez a kettősség, ez a kettős mérce… Tamás Gáspár Miklós „filozófus”, egykori „liberális” pártvezér odáig ment, hogy az írót „szórakoztató fasisztának” nevezi. És ezzel egy bizonyos körben legitimálta a bélyeget. Tamás Gáspár Miklós úr azonban nem bizonyít semmit – bár filozófusként illene érveket hoznia – mindössze kijelent, ítéletet mond, pálcát tör. És elsiklik a tények felett… A többi kijelentést, fanyalgást, egyes sajtóorgánumokban megjelenő „elemzést”, riportot – például Kukorelly Endre, Kunstár Csaba - már említeni sem érdemes. Vitatkozni lehetne velük, illetve szerzőikkel, de nem érdemes. Valahogy a főhős öccse jut az eszembe róluk:

 

 

Az intézményesített agymosás mindenesetre megtette hatását: Wass Albertet egyfajta divat bizonyos körökben nácinak, háborús bűnösnek, fasisztának bélyegezni – pusztán azért, mert a regnáló hatalomnak nem érdeke, hogy elismerjen bármit is, ami nemzeti, ami magyar, ami hazafias.

 

Wass Albert szobrát nem engedte felállítani a Fővárosi közgyűlés – annak dacára, hogy független történészi bizottságnak sem volt kifogása Wass Albert személyét illetően. Nem számít az írók véleménye. Nem számítanak az ártatlanságát bizonyító dokumentumok, nem számít semmi, csak az, hogy az író nézetei, gondolatai nem illenek bele a hivatalosnak kikiáltott képbe, és ezt minden áron sulykolni kell. (És zárójelben teszem hozzá, gyalázat, hogy szobrai, emlékművei, emlékparkja durva és barbár rongálásoknak vannak kitéve, hétről-hétre meggyalázzák emlékét – amikről a fősodratú média: hallgat…)

 

Gyakorta azonosítják a revizionista nézeteket a nácizmussal – ami ostobaság és óriási tévedés, vagy szándékos, rosszindulatú ferdítés. A revizionizmusnak még a gondolatát is bűnnek, megvetendőnek kiáltják ki – „jobb” esetben gúny tárgyává teszik akár a megemlékezéseket is. Gondolkozzunk el egy kicsit: az az ember, aki kiszolgáltatottságban, száműzöttként élt élete végéig idegenben, megaláztatás, kisemmizés és üldöztetés volt a jussa a saját hazájában, mire is vágyhatna jobban, mint arra, hogy újra magyar merjen lenni, egyáltalán magyar lehessen félelem nélkül, abban az országban, amelyikben felnőtt? Ezt a gondolatot neves román írók is megfogalmazták már, számukra érthető és elfogadható ez a vágy, semmi kivetnivalót nem találtak benne. Amely vágynak semmi de semmi köze nincs a nácikhoz vagy a fasisztákhoz…

 

Ám ezt itthon nem akarják belátni. Egy valamit látnak, azt, hogy Wass Albert nemzeti érzelmű, kommunista ellenes író volt, ezért el kell taposni, be kell tiltani, s ha ez nem megy, akkor erkölcsileg kell megsemmisíteni – s erre a legjobb módszer a nácizás. Néha azon gondolkozom, nincs-e ebben az oktalan őrjöngésben egy jó adag irigység… valószínűleg igen. Ezek az urak és hölgyek hazaszeretet, becsület, helytállás, tisztesség és főleg tehetség szempontjából még a cipőjét sem köthetnék meg Wass Albertnek… végül is érthető valahol ez a mérhetetlen frusztráltság.

 

Szerencsére, akik olvasták Wass Albert könyveit, akik ismerik a családi és a történelmi hátteret, és nem az előítéletekkel foglalkoznak, akik nem azt nézik, hogy mit mondanak a jól megfizetett megmondóemberek, akiknek a nemzeti öntudat, a hazaszeretet nem puszta (kigúnyolandó) frázis – nos, azok biztosan nem nevezik nácinak.

 

Wass Albertet lehet szeretni, és lehet nem szeretni – egy valamit nem szabad tenni semmiképpen: merő politikai megfontolásból esztelenül gyűlölködni, képességeit, írói, emberi értékeit semmibe venni. Még akkor sem, ha az uralkodó réteg ezt kívánja.

 

Ez tisztesség, becsület, és igen, józan gondolkodás kérdése. Nem politikai nézeteké.

 

Végezetül a főhős szavaival zárnám írásom:

 

 

 

 

 

Köszönettel tartozom Paál Zsoltnak a lexikai segítségéért.