1956
I.
Én még nem éltem akkor, és talán
jobb is: így nem láthattam azt a vihart,
mi végigsöpört e szegény hazán,
sem a gyilkos bosszút, amit kavart;
nem hallhattam az orosz tankokat,
sem lövegeik gonosz morajlását,
ahogy sírt az aszfalt lánctalpuk alatt,
s vérbe fojtották országom álmát;
nem láttam, ahogy haldoklott hazám,
és elszürkült a szabadság képe,
csak anyámtól tudom: a nagyapám
a családdal együtt bújt a pincébe,
hogy bárki, aki az ajtón belép
engedély nélkül, és bármit megzavar,
előbb ismerje meg súlyos kezét,
s csak aztán hallja: „Maga meg mit akar?”
Valahogy túlélték, megúszta mind,
és talán ezért élhetek most én is,
de jött a sokéves csend odakint,
és belül a szívekben, de mégis
nagy titokban elmesélték nekünk
annak a pár hétnek történetét;
ma lyukas zászlóval menetelünk,
hogy hirdessük egy hős nép ünnepét!
II.
Azaz csak hirdetnénk… de nem hagyják,
belénk rugdosnak úton-útfélen
az „örökösök”, és bitorolják
az ünnepünket, akárcsak régen.
Aki a szót ma is megtorolja,
és úgy hajt fejet: álszent bitang csupán,
hazája-nemzete szégyenfoltja,
csúf zsírpecsét az ünnepi ruhán.
Aki az árulókkal lepaktált,
és sunyin szemet hunyt a bűnök felett,
aki a hallgatással cinkosukká vált
és a gyilkosokkal fogott kezet;
kinek a tömeg csak mocskos csürhe,
s fülének az édes himnusz is fanyar,
ki azt mondja: a legjobb agyonütve
a lobogót lengető „mélymagyar”;
kibe nem szorult nemzeti büszkeség,
kinek ötvenhat semmit sem jelent:
az miért tapossa más becsületét?
Miért nem keres egy másik ünnepet?
III.
Kérni nem fogom tőletek: akarom,
hogy ne raboljátok el tőlünk újra;
hogy tiszta legyen az a forradalom,
ne csak otthonomban, gyertyát gyújtva
tévé előtt kényelmes karosszékben
emlékezzek csendre ítélt ezrekkel!
Ne kelljen már ezt tőletek kérnem!
Ahol állva énekelhetem el
a himnuszt, olyan ünnepet akarok!
Hol zászlót bonthatok félelem nélkül,
és nem maradnak csukva az ablakok;
nem sípol, gyalázkodik senki, s végül
a hősök előtt térdre borulhatok!
Ti, árulók: menjetek hát innen!
Van, amire nem nyertek bocsánatot:
itt semmi keresnivalótok nincsen.
2007-01-11
Csókoddal indul a reggel
Csókkal indul álmos reggelem,
- korán van még, és félig alszom –
a párnámba temetem arcom, s kezem a hajadhoz emelem.
[…]
Szerető, forró ölelések,
ezzel kezdődjön minden napom!
Öleljen át most, azt akarom: két karod, mikor hozzád érek.
Tudom: fáradtan érek haza,
s csak egy kis nyugalomra vágyok,
- ritkák a tétlen délutánok – de aztán miénk az éjszaka.
Gondolok rád: naponta százszor,
vagy tán ezerszer: nem számolom.
Ha nem érzem kezed arcomon: tudom, hogy egész nap hiányzol.
Én olvasok, te tévét nézel,
de biztonságban vagyok, még ha
nem is beszélgetünk, mert néha rám néz egy angyal két szemével.
[…]
Csókkal indul álmos reggelem,
- korán van még, és félig alszom –
a párnámba temetem arcom, s kezem a hajadhoz emelem.
Fölém hajolsz minden reggelen,
- még sötét van, amikor elmész -
a reggeli kávém régen kész, de én a csókod ízlelgetem.
2007-01-19
Trikolór
Újra vér cseppen büszke arcára,
talpaktól sáros szűzi fehére,
elhervad megint a remény virága;
Festik az egészet éjfeketére.
2007-02-15
Tavasz jön
Mint a nyitnikék, oly friss a szél ma,
várva-várt tavasz, eljössz-e végre?
Zöld mezőbe varr szüzet a cérna;
csak elmúlna már a tél sötétje!
2007-02-15
Napi érzések, kusza gondolatok
I.
Ásít az átlagos reggel,
fázós, vacogós hideggel
indul mindennapom.
Belém mar a csípős hajnal,
dupla kávém két cukorral
lassan kortyolgatom,
s kapaszkodok a csészébe,
megiszom, és a végére
félig felébredek;
kint már kopognak a járdák,
s megszokott táncukat járják
az autókerekek.
II.
A megálló megint zsúfolt,
és érzem: ismét kicsúfolt
az arctalan tömeg:
„Lám, neked se jobb, kispajtás,
mire fel ez a nagy hajtás,
a fellengzős szöveg?”
Pedig nincs szöveg – hallgatok,
áttetszők a buszablakok
és ott a híd alatt,
amin átmegyek, láthatom,
ahogy játszanak a tavon
szűzi fénysugarak.
III.
A rádiót bekapcsolom,
te meg csak ontod monoton
ostoba szöveged.
Érdekel, hogy nem érdekel?
S ha nem bírod észérvekkel,
elveid elveted?
Te hülye, értetlen barom!
Hát nem érted? Nem akarom,
hogy folyton a te szád
szónokoljon minden percben!
Némán s egyre süketebben
minek figyeljek rád?
IV.
Várt hír is lehet váratlan,
nem Éden: pokoli katlan.
Hintázik le meg fel
a vérnyomás és a gyomor.
Ki dönti majd el, hogy nyomor-
vagy luxusnegyed kell?
Én, vagy ők mondják meg talán,
ki van a rács túloldalán.
”Te” – mondják a nagyok,
mert én kicsinek születtem,
ezért lett „Hallgass” a nevem.
Keresztfiú vagyok.
V.
A földre hajítom táskám
és szólok: megjöttem drágám!
Úgy elbújnék, el én,
de nem akarok, nem lehet,
hisz’ két kisfiam integet
nagy boldogan felém.
Így érek minden nap haza,
előttem áll az éjszaka;
az édes álmokat
tőle, s az ágyamtól kérem,
miközben kis feleségem
hűs keze simogat.
2007-02-21
Libanon 2006
Nemrég még fehér volt Bejrút. De most
a házai vérnarancs-vörösben
járják táncuk, és a benzinszagban
egy kisfiú sír az égő ködben.
Ott az igazi sivatag porzik,
s mint a vádi, kiszárad a lélek.
Pálmafáké volt Bejrút városa.
De a holtak egyszer visszatérnek.
2007-03-06
Nőknek, lányoknak, asszonyoknak
Nekünk sokszor csak a harc jut.
Bár mosolyognánk szépen,
de mi képtelenek vagyunk
- veletek ellentétben -
vidáman vacsorát főzni
egy végtelen nap után;
majd ölelni, s csókot adni.
S mi csak állunk ott bután.
Rátok csodálkozunk néha
- ha jön az őszinteség –
s még magunknak sem valljuk be,
hogy egy ember helyett két,
vagy több munkáját végzitek.
Fáradt, de többet vállal
a nő; hogy’ köszönhetjük meg
mindezt egy szál virággal?
Miért mondják azt, hogy a nő
gyenge teremtmény, sokkal
esendőbb nálunk? Vállukon
száz teher… így hát joggal
vitathatom a tételt, hogy
a férfiak kemények:
mert a nők jobban szeretnek,
s belőlük jön az élet.
2007-03-07
Parafrázis
Egyszer megkereshetnélek.
Meg is teszem – vagy mégsem.
Sarokba szoríthatnálak,
hogy ne pusztuljak éhen.
Mert a véredre szomjazom.
Lágy színek, puha székek
között hogyan nyugodhatok?
Talán… ha megölnélek.
Mert a halálod akarom.
Erkölcsi halálodat!
Nem fizikait – csak számold
te is a hónapokat,
dühöngve tépkedd a naptárt,
s átkozd el az éveket!
Te is szaggass ki szívedből
elvérző emlékeket!
Azt akarom, hogy halott légy!
Bosszúszomjas angyalom
- jobb, ha hiszed – eljön érted
egy üvöltő hajnalon;
te pedig, könnyeid között
tudd meg, mi jutott nekem!
Hideg márványból faragott
szíved lett vesztőhelyem!
Akarsz nekem könyörögni,
vagy mondani valamit?
A szélbe szórtam a képed
ronggyá égett hamvait.
Éghez, földhöz, csúf ördöghöz
fohászkodtam, hogy fájjon!
Sír legyen a férjed, és a
magány csókoljon szájon!
Madár vagy. Rémült kismadár.
Repülnél, de hiába:
bezárlak téged örökre
egy acélkalitkába.
Jégcsappá fagysz, vagy porrá égsz:
úgy lesz, ahogy akarom!
Néma, síró szoborrá válsz:
tátott szájú fájdalom.
De már nem álmodok rólad,
s erről sem ábrándozom.
Beléd öregedtem én is
valamelyik tavaszon.
Már nem is akarlak látni:
elmúltál, mint egy korszak.
Semmi sem maradt utánad,
csak az átható porszag.
Nevezd nyugodtan átoknak.
Vagy aminek akarod.
Ha visszajönnél, lelökném
a vállamról a karod.
Igazán nem is érdekelsz:
állhatsz szakadék szélén,
vagy lehetsz boldog anyuka…
Tőlem aludhatsz békén.
2007-03-09
Megosztottak
Mindenki fél… ránk támad a
világ… mi lesz így velünk?
Zokogunk, mint egy rossz szamár,
igába hajtjuk fejünk,
vagy fellökjük a gyengét, mert
hisszük: különbek vagyunk;
s versenyt gyűlöljük azt, aki
fentről cibálja hajunk.
Rágcsáljuk az avas szalmát,
és azt hazudjuk: ízlik!
Vagy kiköpjük utálkozva,
s átkozódunk a sírig.
Adnak, vagy elvesznek: mindegy,
minden ellentétet szül;
aki meg nem bírja tovább,
a halálba menekül.
Krisztus némán figyel minket
szomorún és hallgatag;
olyanok lettünk nélküle,
mint a sebzett madarak.
Vihart hoznak a fellegek,
elsötétül az ég ma.
Istent játszanak az Urak.
Divide et impera.
2007-03-19
Névnapi köszöntő
Ki ugrándozik ágyamon
s kurjongat minden reggel?
Ki csavargatja orrom
és játszik a fülemmel?
Ki rántja le a takarót
álmos, fázó lábamról,
és harsog úgy, mint egy vekker
vasárnap pirkadatkor?
Előbukkan egy szöszke fej,
pisze orrocska puha
párnák alól, kacag, s repül
szanaszéjjel játék s ruha…
Ki az, aki ennyire friss
már hajnalok hajnalán?
Manócska? Csintalan kobold?
Vagy egy kisördög talán?
Nem talált! Ő egy kisfiú,
amolyan örökmozgó
- kivéve, mikor alszik, mert
akkor nem is hallható -
annál virgoncabb, ha éber,
az előbb még itt volt, no lám!
Most a fán, aztán a kertben:
cikázik, mint a villám.
De most megvagy: hopp! Nem mész el
sehová! Figyelj, mondok
valamit: nézz csak jól körül…
Mit súgnak a mosolyok?
Valami ünnep készül, nem
akármilyen nap van ám!
Így kívánunk neked együtt
Boldog Névnapot, Zalán!
2007-03-27
A tavaszi erdőhöz
Tölgyek és bükkök, büszke fenyvesek!
Fehéres nyírek, sudár jegenyék!
Lombotok alatt bújik meg kincsetek:
Rejtsétek el úgy, hogy észre ne vegyék.
Levelek között az árnyas tisztásra
fénygyöngyök hullnak, gurulnak végig;
kacagnak mind, a zöld fűre szállva,
ahol a leánykökörcsin nyílik.
Zúgjatok ti fák, és zúgjatok szelek!
Nevessetek rám völgymélyi virágok!
Szóljatok füvek, s ti hegyek, zengjetek:
bármit is szóltok, én hallgatok rátok.
2007-05-07
Szonett csak kettőnkhöz
Nézd, hogy szaladnak a hónapok, évek,
és mi sem leszünk már fiatalabbak;
néha a múltról beszélsz vagy beszélek:
s az emlékek, mint a vándormadarak
minden tavasszal vissza-visszatérnek,
és fészket raknak szerető szívünkbe.
Ám a jelent sem ereszthetjük szélnek,
mi lenne, hogyha nyomtalan eltűnne?
Itt maradnánk ketten a voltba zárva
míg a most pillanata elenyészik;
s csak állnánk, nem-is-tudnánk-mire-várva,
tán csodára, ami egyre csak késik.
Pedig a legtöbb csoda kettőnkben él,
hallgasd csak az időt, hogy most mit regél.
2007-05-07
Ahol szépség van és nyugalom
Ahol a zöld leveleken
játszik a napfény békén,
és ezüst köntöst öltenek
az ágak a nap végén;
ahol nem sír, csak szól a szél
halkan az ágak között,
ott megnyugtat a végtelen:
az ég a lombok fölött.
Ahol oly csendesen szalad
a hegyekből a patak,
s vizéből szomjukat oltják
a megszelidült vadak;
kavicsot sodor az áram,
de hogy pontosan hova,
nem tudod, de ott vagy te is:
a sors örök vándora.
Ahol mindig magadban vagy
de sohasem egyedül,
mert hozzádbújik mindenki
és senki sem menekül;
hisz’ innen nincsen hová,
ez a végső menedék.
Itt szülőd a Nap meg a Hold,
és fivéred a vidék.
2007-05-21
Ne haragudjatok, hazafiak
Párnámba sírom dühöm s bánatom.
Ott maradtam fekve az ágyamon.
Büszke lehet, ki helyettem felkelt:
Én haboztam, s lekéstem a reggelt.
2007-05-30
„Ünnep” 2006 őszén
Mint egy rossz színházi előadás,
huszadrangú ripacsokkal tele,
olyanná silányult ez az ünnep,
s az utcasárba döngölték bele.
Ott hajtott fejet az álszent bitang
sunyi módon a vaskordon mögött,
ahonnan kitiltották a népet,
így lett abból vádlott és üldözött.
Hazug szívvel az ima is hazug,
s vele hazudott az összes lakáj,
és látva a talpnyalók seregét
elkeskenyedik s fehér lesz a száj;
mert beszédet tart és oly ájtatos
ez az elgyávult, fattyú hatalom!
Amely ítélt a mártírok felett,
s kivégezte őket a vérpadon.
2007-06-04
Nem eladó!
Mit jelent nektek, mondjátok,
pénzen kívül, a haza?
Volt bármikor kezetekben
ásó, eke vagy kasza?
Vagy nektek csak ott az ország,
ahol dús a bankbetét?
Pénzért, posztért eladjátok
apátok becsületét?
Talán tiétek ez a föld,
hogy szatócskodtok vele?
Porciózzuk ki, csak a ti
zsebetek legyen tele?
Miénk itt a hegy és a völgy,
erdő és minden patak!
Halljátok ezt, hazug nevű,
szivárványszín madarak?
És mennyi uralom kell még,
tán újabb negyven évnyi?
Hányan fognak közületek
ily magas kort megérni?
Kinek-minek gyűjtögettek,
mondjátok, mire vártok?
Hogy felfaljatok mindent és
teli legyen a szátok?
Vagy hatalomfüggők vagytok,
cézár-narkós gyülevész,
kiknek napi betevője
az ellenségkeresés?
A gyűlölet adrenalin,
csak az maradt bennetek?!
Feleljetek, hogyha tudtok,
piros szekfűs emberek!
Ismeritek-é a törvényt?
Hallottátok valaha?
Idéznem kell, szégyenszemre,
hogy megérintsen szava?
Soha, senkinek, semmiért:
a haza nem eladó!
Aki ezt mégis megszegi:
aljas hazaáruló.
2007-06-23
Esküvői szonett
(Heninek és Zolinak)
Mondd meg nekem kedves, mit adjak neked?
Mikor felém nyújtod, s én elfogadom
ajándékod, a gyönyörűt: a kezed,
és ott ragyog már hűségem ujjadon?
Én ugyanazt kérem tőled kedvesem,
ugye tudod? Mint szerelmünk hajnalán!
Megkaptam, és többet már nem keresem,
hisz’ megtaláltalak oly sok év után.
Megtaláltál, és el nem eresztelek!
Ne is eressz el, mert a tiéd vagyok.
Oly édes vagy, mint a májusi szelek!
S te fényes nekem, akár a csillagok.
Tudod, ennél többet mi nem kérhetünk:
egybeforrt most már örökre életünk.
2007-06-06
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
