Üldözött üzenet

Köszönöm kedvesem a képeslapot,

amit a jéghideg hűtőn hagytál.

Magányos mondatod megragadott:

„Szeretlek”. A szívedből szóltál?

A tollat, tintát az asztalra tetted;

tán várod és vágyod a válaszom.

Ám hazaérek és kihűlt a helyed:

Szaggat a szám, sziszeg szárazon.

Luftballon lepedőkön lihegek,

homokban hálok, hamut hullatok.

Figyellek titeket fáradt fellegek:

Félig részegen röhögök rajtatok.

A cinizmus segít… nyers ciánként

Mandulaízt mázol a melledre;

Keserű kapszulát kínál feléd:

Fogjad és nyelj, mindent feledve.

2005-09-23

Veassë

Elbújik a távolban a tízéves nyár,
lassan lepereg minden fényképe:
mint színes film szalad, szünetre sem vár,
csak jönnek sorra a régi emlékek.

Kapkodva kérted tőlem a levegőt,
és átöleltél legelső csókodnál;
előttem van egy letakart heverő,
s álmod, miben először kívántál.

Azóta sokszor telt el a szeptember,
és gyakran idéztem fel a múltat.

S bár rágódtam vihardúlt sebeken:

Tudtam: a rossz dolgok úgyis elmúlnak.

     Köszöntlek Kedves és áldom a sorsot,

     Mert két kezében nekem idehozott.

2005-09-27

Szapphoi töredék a vigaszról

Hallgatás szőné kötelét, verembe
húz a rettegés keze; s míg lehet a

szó hazug dallam, de sosem a hű szív
támogatása.

2005-09-29

Szilánkok

Valaki leverte a vizespoharat a szekrényről.

Szép volt és lassú az íve:

Néha megfordult tengelye körül,

És közben kiadott magából mindent.

A cseppek előbb értek földet,

És betakarták a fényes parkettát:

Olyan matt lett tőle a lakás…

Felnagyították azok a vízcseppek

A padló forradásait, a rejtett hibákat

Is megmutatták parányi mikroszkópként.

Óriásira nőtt minden apró repedés.

Akkor jöttem rá, hogy benne voltam,

Amikor földet ért végre,

És tízezer szilánkra robbant.

2005-10-02

Kiszámoló

Kiszámoltam jelzésed értékét
az ujjamon.
Egy, kettő, három.
Porba hullt világom.

Beszoroztam szívem ritmusával.
Kihagy, szaggat.
Négy és öt és hat.
Magából kitagad.

Szilánkos emlékek a fiókban.
Érdes kolonc.
Hét, de nekem nyolc.
Tudom, most eliszkolsz.

Hattyúdal sírdogál az éterből.
Magához hív.
Kilenc, s még egy: tíz.
A könnyem tejbegríz.

Szendergéséből izzadva ébred
a merengő.
Tízen egy, majd kettő.
Minden felejthető.

Az életben nekem sem ez a
lottószámom.
A tizenhárom.
Véget ért rémálom.

2005-10-04

Szerelembarátom

Összeolvasztott bennünket valami;
örök tüzével a titkok lángja.

Bár akartunk, de nem tudtunk szaladni:
egymásba forrva egyikünk se bánta.

Rózsalugasba tévedtünk mindketten.

Hiába adtunk szirmokat, látod?

Merev tövissel felsebzett szívünkben
sohasem leszünk igazi barátok.

2005-10-06

Tavaszom, tavaszod

Benned még megszülethet a tavasz;
Énbennem már régóta vajúdik.

Ébren vagyok most is, csak leheverek,
karikás szemmel virrasztok hajnalig,
mikor eloszlanak a ködfellegek.

Én az őszben is csak fényt keresnék.

Te megbékéltél az évszakokkal?

Igen, úgy látom, sikerült neked.

Az én fülemnek zörgés a hulló avar.

Nem szeretem a halott leveleket.

Lásd, soha nem alszom téli álmot.
Nem tudok: se hosszút, se rövidet.

De te csak álmodj: később elmondhatod.

Engem megöl a bennem ragadt kikelet.

Pihenj csendben. Majd jön a te tavaszod.

Én is elpusztítom őt magamban.

Mesélj majd, hogy milyen a kökörcsin.

Ülj mellém, szólj mindenről: meghallgatom.

Ki lettél legbelül, milyen vagy odakinn.

Látod? Az a fa leszek, ott a hegyoldalon.

2005-10-11

Az idő megáll, majd elszalad

Egy pillanatra megtorpan az idő:
szemedbe nézve múltunkat látom.

Ijedt lyukká szűkül, majd kitágul;

könnyharmat csillog a szempilládon.

Az utca hullámos hajadba bújik:
összekócolja ujjával a szél.

A mosolyt csak képzelem arcodra.

Remegő kezed tőlem mit remél?

Megrándul ajkad, és akkor kimondod
a búcsú akadozó szavait.

Még mindig olyan sima a bőröd…

Csak állnék és csókolnám hajnalig.

Lassan lehajtod fejed és elsétálsz.

Nincs-percekbe fulladt a pillanat.

Utánad nézek, míg eltűnsz a sarkon.

Az idő elmegy. A bánat itt marad.

2005-10-24

Szonett a megfagyott tűzről

Melegért sírtam - a sors keze áldott -,

máglyába hulltam én hűvösen-büszkén;
pernyét elfújva vetettem lángot,
szikrákkal szálltam alkonyom egén.

Ragyogva izzok a tűz közepében,
idővel hunyorgó parázzsá válok;

kialszom lassan, és eltűnök szépen,
mint vízbe merített kicsi zsarátnok.

Ne fújj rám ennyi levegőt! Még ne tedd!

Ne hagyj aludni. Halálom sürgeted.

Kialszom végleg, ha sokáig nézel.

Nem mondták még, hogy ne játssz a tűzzel?

     A felkelő szélben hamuként szállok.

     Mért fagytak kékre a hevítő lángok?

2005-10-29

A temető

Álmodó fák a barnálló szőnyegen,
sárgára őszülő rózsabokor:
régóta suttognak a növő temetőben.
Új a sírokra rakott virágcsokor.

Lobbanó mécses az emlékek lángja,
kis füstje száll a szürke ég felé.
Míg élünk, csak kérdjük: vajon meglátja?
Odakerül-e szerettünk elé?

Én csak néhány szál krizantémot viszek,
mellettem ezreket érő koszorú.
Gyertyákat gyújtok, és keresztet vetek.
Virágom-tüzem egyaránt szomorú.

Csak gyűlik a tömeg: jönnek és jönnek,
huzatuk borzolja a halovány lángot.
Zavar a zaj... hogy nincs tisztje csöndnek.
Magamban elmondok egy halk Miatyánkot.

2005-10-31/11-01

Holt remény

A legrosszabb az, ha meghal a remény.
Tulajdon kardjukba dőlnek az álmok.
Ha otthagy az úton a rohanó szekér...
Megvonom vállam és továbbállok.

2005-10-31/11-01

Szonettek egy elképzelt szerelemhez

I.

Bíborszín virágként kér, s magához hív
vad vágyra csábítva duzzadó ajkad;
hidegtől reszketsz, de forrón akarlak,
ölelő testem kívánva beborít.

Legelső vér adta feltörő sikoly,
sötétlő csepp a hófehér lepedőn,
féltem, majd fáj neked férfias erőm,
de úgy vártam, hogy ismét fölém hajolj.

Mit nékem adtál, az ejtett fogságba:

Szűz volt öled, de kíváncsi vadsága

ringatott Édenbe - szerelem-hinta.

Drága vagy énnekem, gyémántként tiszta.

Bár sohasem mertem kérni ezt tőled:

szerelmes nimfát faragtam belőled.

2005-09-13

II.

Viharos csókjaimmal válaszolok.
Fülembe súgod: egészen akarlak!
Türelmem nincsen, várom, mit adnak a
forró szavak és izgató illatok.

Erőtlen lettem tőled és oly kába,
védekezni, ellenállni képtelen,
magadtól adod, így önként elveszem:
gyengeségem a tiéd, így hiába

is próbálnék meg lemondani rólad,
és még ha meg is bánom majd utólag,
de minden percét kikönyörgöm újra,

hogy ott lehessek veled, hozzád bújva.

Csókod kértem én százszor és ezerszer;

Függővé tettél: erre nincs ellenszer.

2005-09-15

III.

Néked adnám az örök ifjúságot,
ha tehetném, de olyan nekem sincsen;

Másban és másként rejlik az én kincsem:
szívbe zárt mosollyal őrzöm világod.

Verseimben így megmarad az arcod,
neked szövődnek egymásba a szavak,
s ha halálomkor végleg elhallgatnak,
nem élem meg úgy, mint csúfos kudarcot.

Magamnak tudlak, magamnak őrizlek,

téged mutatnak a sorvégi rímek,

így leszel majd számomra halhatatlan.

Csak az ihlet… az súg most olyan halkan.

De akkor is te vagy az örök múzsa,
ha emléked velem száll nyugovóra.

2005-09-15

IV.

Habár ez igazán nem sokat számít,

hogy most éppen milyen felettünk az ég:
tündöklő nappal, vagy éjjeli sötét.
Mégis, ez a penge belőlünk hasít

ki szeretet-bánat vászoncsíkokat,
melyekre könnyet vagy örömet festhet
igazi élmény vagy szálló képzelet;

lásd, ennyit tehet velünk a hangulat.

Ránk is hat, belénk feszül az ellentét,
mikor sírva köszöntöd a Napkeltét
és kacagva intesz a sápadt Holdnak.

Hogy milyen időt hoz nekünk a holnap…

Borúsat-derűset, hűvöst-meleget:
Ha igazán szeretsz, fontos nem lehet.

2005-09-16

V.

Mind, ti szüzek és hetérák, jöjjetek:
mérjétek, nosza, magatokat hozzá:

ki így, ki úgy, de sosem váltok azzá,
hiszen olyan, mint ő, csak egy született.

Próbáltok hívni csábító selyemben,
mosolyt kísér búgó hangotok, kacér
intéstek, rezgő pillátok mit sem ér,
mert még ti sem tudtok hallgatni szebben

mint ő; mert a némaság sokat beszél,
és többet mond, mint a puszta szenvedély,
hallgatag pillantás: tiszta szerelem,

szó nélkül suttogja: ezért elhiszem.

Hát fedjétek be meztelen kebletek:

Csak ő létezik: nekem nem kelletek.

2005-09-17

VI.

Nézzétek: elhagytam egyetlen egyszer,
aztán ezerszer kívántam őt vissza;

most torkom csak a tömény szégyent issza:
ezt ki nem mossa semmiféle vegyszer.

Nem a végzeté: sajátod a kezed,

ostoba lehetsz tolvaj szerelemtől,
szíveddel hívod az eszed, és ebből

tudod meg: a véletlent feledheted.

Csak az bánthat meg, ki igazán szeret,
nincs oly orvos, ki bevarrná e sebet.

Vak felejtésbe fon lassan az idő,

csak sodor, míg volt-nincsen emléket sző.

Nem kell feloldozás, megteszem magam:

fenékig ürítem méregpoharam.

2005-09-19

VII.

Van, mi elfog és többet nem ereszt el,
vascsapdában foszlik szét akaratod,
faképnél hagy a büszkeség, ha hagyod,
hisz az üres önzés a szeretettel,

igazi tükör hiúval meg nem fér;
így őrölöd fel két kerék közt magad,
s a jogos kérdés válasz nélkül marad:

Szív vagy ész? Az egyik sokkal többet ér;

Kié az utolsó döntés? Rajtad áll,
én, vagy netán a másik az ideál,
de a kétkedést feldobom az égre,

repülj magasra, fogd és vidd el végre:

az lesz akkor a tétova búcsúzó:

Döntöttem: tiéd legyen a végső szó.

2005-09-21

VIII.

Akár a néha hullámzó tengerek,
vagy a fel-feltámadó tavaszi szél,
- félek, a nékem szánt kincsnek lába kél -

oly szeszélyes vagyok, és úgy féltelek.

Amit egy férfi kérhet és kívánhat,

nem hiába adtál majd’ mindent oda,
lásd, becsuktam egy fiókba, ahova
csak magunkat tettem, és azt a zárat

amíg élek, ki nem nyitja senki más,
és nálam marad a kulcs, ez nem vitás.

Csak tudnám, a te fiókodban mi van…

Őrzöd még nekem, kinyitod titokban?

Ha felnyitnám egyszer, ott kit találnék…

Nem lennék más, csupán halovány árnyék…

2005-09-30

IX.

De elsodort a mélybe a szerelem,
mint a lavina lejtős hegyoldalról,
majd hullám tört fel a vad óceánból,
hogy nevünk mögött az ég csak dísz legyen.

Gyűlölt pokol után mesés mennyország,
majd a végzet keze újra letaszít;
engem is egyszer valaki leszakít.

Mohó kéznek kell a havasi gyopár.

Voltam én virág, téptem is eleget:

Játszottam angyal és ördög szerepet.

De hogy most mi legyek, bizony nem tudom…

Köztes megoldást nem nyújt az alkalom.

Most fent, aztán lent: de azt nem teheted.

Akkor sem, ha a szíved belereped.

2005-09-30

X.

S látod, szilánkokkal teli a nyelvem,
így véresre sebezlek csókommal is;

Pohárba haraptam tegnap, nem hamis
a sós íz; ahogy igaz, amit tettem,

kimondtam azt, ami kimondhatatlan;
akkor is, mert nekem csak te vagy a nő,
az egyetlen és örök elbűvölő.

Érted járom meg a mennyet és katlant!

Látom égni magam a vörös tűzben,

ajkamról hulló bíborszín cseppeken
mérem a múlandó időt; és lábam

alatt gyűlnek szabálytalan tócsában;

lerajzolják, mit gondolok magamban.

Hirtelen szavakkal beléd is martam.

2005-10-02

XI.

Talán ezért volt az, hogy félrenyeltem
az utószót; emésztetlen falatként
akadt meg kaparó torkomon, miként
pillantás áll meg kifakult képeken

csendben elidőzve; így most fuldoklom
”nem szabad mondani” szavak súlyától,
melyek itt súgnak-táncolnak pókhálós
keringőt nélküled-hideg ágyamon.

Tudom, hogy már késő, de úgy hallgatnék
magamra, forduljon vissza a kerék!

Az idő kereke, az a kegyetlen.

Megállítanám… de úgysem tehetem.

Csak megbocsátó szavaidra várok.

Csak tűnne már el felőlünk az átok…

2005-10-02

XII.

Vad görcsbe rándul a kezem hirtelen,
mert érzem, csak a levegőt markolom,
amint feléd nyúlok gyűrött ágyamon…
Szavad és tested is ideképzelem.

Ha már nem lelsz tüzet, csak fagyot: rohanj!
Ma éjjel kicsapódik számra a dér,
akár egy jégpenge: keskeny és fehér;
így marad, hisz tudja: hallgatni arany.

Most csak némaság és hosszú idő kell,
álmodó órák szunnyadó percekkel;
s öntudatlan fekve, emlékek nélkül

ki kell várnom, amíg minden megszépül…

De meséld el nekem: hogy is bírnám ki?

Ha képtelen vagyok téged nem látni.

2005-11-14/15

XIII.

Bocsánatot kérnek tőled az álmok,

és a meg nem valósult ígéretek,
tudom: a szívek sosem felejtenek,
hiszen a lehető legmélyebb árkot

tulajdon magukba éppen ők vésik,
kérgesre vértezik súlyos sebekkel,

míg a vétkező másért is vezekel,

addig a sors kegyelme egyre késik…

Előtted én is térdre vetem magam,
bár terád is hullhatna vádló szavam,
de mégis, csak a sorsot hibáztatom.

Hisz néked is jutott bőven fájdalom.

Én alkottam mindent: számonkérheted.
Széttört álmaid s az ígéreteket.

2005-11-11