Tündeleány, Belegaer vizében, Miért, ó miért jössz felém
Elúszok messze, a világ szívéhez,
Ott alszom majd a tenger kebelén.
2006-01-23
VIII. – Narancs
Nézz fel most te is az alkonyi égre, mikor utolsót lobban a napkorong; sárga lánggal ég a felhőknek széle, míg rőt parázsba bújik a horizont.
Zord vihart jósol a narancs színjáték, habár a tűz fénye arcot hevítő, ám a holnapi szél kergette árnyék hoz reggelre kelvén marcona időt.
De felejtsd el, kérlek, most a hideget, érezd csak át, ahogyan belülről fűt; gyere velem, hadd mutassam meg neked a díszes naplementét, a gyönyörűt.
Gyümölcsöt termett ámuló mosolyod: amint a Nap ott fent végsőt pislogott.
2006-01-24
Január
Keresném a szépet félholtra fagyott ágak között: a millió tűszilánk az, amit a zúzmara hátrahagyott nekünk a csendben szendergő barackfán. Tükör az úton, rajta jégdarabok, néha megcsikordulnak cipőm alatt, üveg-keményen ropognak, s hallgatok a könnyes hidegben; látok madarat szegény, kihűlt madárkát az út szélén - egy kóbor kutya sovány vacsorája –
de vidám gyerekek az utca végén csúszkálnak: övék a korcsolyapálya.
Az ablakon pattanva szökken szárba egy jégvirág: az sem nyílik hiába.
2006-01-26
A Hold leányának
Ma is hajadba bújt üde illatod, és elpihen benne ártatlanul, megkerül a szél, majd visszafordul, hogy kiélvezze a pillanatot;
a hosszú pillanatot, vagy akár percet, mikor puha tengerként hullámzik, csendesen suttogó vízesést játszik - tréfálkozik velünk a képzelet - a februárba vágyott májusi szellő, tavaszi tündért varázsol belőled, hogy tánccal ébreszd fel az alvó földet, majd az elfáradt, becsapott télidő végső, dacos haragját kiadva elgyengülve, előled bujdosson,
és egy álmos, nap-szőke hajnalon
fagyjon szikrázó jégcsapokba.
Éjjeled lenne az én nappalom, s kezem az arcod simító szél; akkor szűnik meg az áldatlan tél, ha hangodat mindenhol hallhatom.
Veled vándorlok, sosem hagylak ott:
Te nem születtél… valaki megálmodott.
2006-02-02
Hideg csend
Elnémultak a suttogó tavak, kristályba fagyott a hullámverés; a partok fehérek lettek és a fák a szélcsendben elalszanak.
[…]
Az utcákon párhuzamos nyomok, az egyik sietős, a másik kimért; mindegyik elment valamiért; egy perc múlva utánuk indulok.
Elmosta a szél a kontúrokat, összeolvadt az elöl és a hátul;
a nehéz döntés így reám hárul: elfussak, vagy inkább itt maradjak?
Párát lehelek a jégtükörre, lázas arcommal megmelegítelek;
valaki idekarcolt egy nevet; azzal fekszem a sírgödörbe.
Betemet lassan a szakadó hó, csapdába estek az éltető zajok; álmodok, harcolok, s elhallgatok: halkan ellep a puha takaró.
[…]
Elnémultak a suttogó tavak, kristályba fagyott a hullámverés; a partok fehérek lettek és a fák a szélcsendben elalszanak.
Elnémulnak a suttogó szavak, emlékekkel harcol a felejtés; a hangok távoliak lesznek és a szívek csendesen kialusznak.
2006-02-07
Ott, a temetőben, magamban
A temetőkapunál megtorpanok, tengernyi keresztre nézek vissza; elhullott könnyem a föld felissza, ma érted is szólnak a harangok.
[…]
A szürke ködben átölel a magány, engedek neki, s a síri csendnek.
Várok, mert a holtak körbevesznek; itt egy öregember, ott egy kislány.
Elmosódnak a vésett feliratok, erre nyugszik imádott nagyapám.
Itt egy másik rokon, ott egy barát… nem tudja senki, most kit siratok.
Látom, hogy lassan kopni kezd a sírkő, régi a márvány, és a vasbeton.
Egyszer nekem is itt lesz otthonom; vajon mit érez itt a nem hívő?
Mindig jut idő egy lassú imára, elsuttogom magamban a szélnek. Egyszer meghallom, hogy mit beszélnek, választ suttognak a Miatyánkra.
[…]
A temetőkapunál megtorpanok, tengernyi keresztre nézek vissza; elhullott könnyem a föld felissza, ma érted is szólnak a harangok.
Most csak a némaságot hallgatom, búcsút intek tengernyi keresztnek.
Az emlékek ma is hazavisznek, és harangok kísérnek utamon.
2006-02-21
Töredék
Hallgat a bátor és merész a gyáva, a csendes homályban, hol senki se látja.
Összetört szívek a sarokba bújva, szaggatják egymást, újra meg újra.
2006-02-26
Február
Még szikrát vet a hó a napsütésben, s az olvadást még legyőzi a jégcsap; makacs hideg mar a meztelen kézbe, ám az ágon már rügyek nyiladoznak. Kora reggel még megcsíp a levegő, és körülvesz vastag, tejszerű pára, tisztábban ragyog a messzi hegytető, és madarak szállnak a kerti fákra.
Vidám farsang kerget el zordon telet, és suhogó ruhás, gyönyörű lányok
arcukon szép mosollyal keringenek, s bolondként keringek velük, míg várok…
Már nem sokáig várok, hogy eljöjjön, és újra a napfény járjon a földön.
2006-02-28
Március első verse
Ezt a vidéket úgy látszik, elkerüli a tavasz; csak félszeg kamaszok próbálgatják csókjukat, s míg lehunyt szemmel egymásra borulnak a fejük fölé képzelik a lombokat.
Van, aki remél, és sál nélkül, kigombolt kabátban néz felfelé, pislog vaksin, és csak nevet;
sétál az utcán, a napnak mellét kitárva ujjong harsányan: „Ez már a kikelet.”
Boldogok a reménykedők, kik igazán hisznek,
és ostobák a szamár kétkedők, mint én;
akik nem mernek hinni a saját szemüknek.
Akik még nem láttak hóvirágot az idén.
2006-03-02
A labirintus
Hívott a csábító, az ismeretlen út, ahol haboztam s belépni alig mertem; ám a kinti ég végleg beborult, így találtam magam a tündérkertben.
„Magad elől menekültél” – így mondanák a sokat látott vének; de feloldani, az átkot, s feledtetni ők sem tudják. A földre hulltak a bánat könnyei.
Ott nyílt a boldogság, s akár Aphrodité, - a kósza habokból született istennő -, egy virág képében intett felém, nem várt remény lett főszereplő.
Új sors, új esély adatott meg nekem, újra volt értelme, hogy éljek valakiért: gondjaimra bízták őt az Istenek, a hosszú, tétova évekért.
Napja kellett legyek, az éltető szél és vize a gyökerekben; de rettegtem a felelősségtől, s amit megtaláltam, ismét elvesztettem.
Hagytam elszáradni a nyár közepén, futottam előle kapkodón.
Meghalt, és onnantól kezdve én keringek úttalan utakon.
Így vált útvesztőmmé a tündérkert,
gyávaságom okozta kudarcom.
Hiába kerestem kiutam, mert nem volt Ariadné, ki fonalat adjon.
2006-03-06
Kék égen felhőarc
Fátyolfelhőbe képzeltem arcodat, fehér függöny a halványkék égen, ablakom előtt lebeg, s remélem, hogy mindörökre ott marad.
[…]
Tétován úszkált a suhogó szélben, itt maradna még, vagy menne talán; kinyújtom kezem a széle után: megcsókolt, mikor hozzáértem.
Ujjaim puhán simítják a hajad, közöttük a pára fodrozódik, kitisztul a kép, majd elmosódik, s új arcot láttat a hangulat.
Rosszkedvet, mint fakó füstöt fújta át az üres semmibe lélegzeted, s a levegőben te is megérezted a március üde illatát.
Éber voltam, de álmomban jártam ott, körülöttem a zöld Riviéra, átölelt s elnyelt a boldog szféra, s reggel friss ébredés fogadott.
[…]
Fátyolfelhőbe képzeltem arcodat, fehér függöny a halványkék égen, ablakom előtt lebeg, s remélem, hogy mindörökre ott marad.
Fátyolkendőt szőtt levegőből kezed, ledobtad, hullámzik s közelít hozzám; s ha leérne most, biztosan tudnám, hogy a tavasz megérkezett.
2006-03-07
Március végén
Megélénkülnek a tetszhalott színek, a mennybolt sem olyan kedvetlen-matt. Tenyerem nyoma a felhőkön maradt mikor belőle vizet merített.
[…]
Már nem olyan sárgásan beteg a Nap, - télidőn borús, olvadó viasz, mikor csak pisla fénye a vigasz – a sugarak az ablakon kopognak.
Felébredtem; bár nem küldött álomba a végesincs éjszaka sötétje, a ködfelhők nem söpörtek félre, tudtam: vesztesen hullnak majd halomra.
Rettegve fúj visszavonulót a tél. Süvítve bújik utolsó dühébe;
de szétfoszlik utolsó esélye, s hiába menekül szélvihar mögé.
Elolvad már az utolsó hóbucka, - piszkos kis domb a falnál megbújva, elemésztve magát az aszfaltra sírja – felissza könnyeit a szomjas utca.
[…]
Megélénkülnek a tetszhalott színek, a mennybolt sem olyan kedvetlen-matt; Tenyerem nyoma a felhőkön maradt mikor belőle vizet merített.
- mintha sűrű tejfölben úszna a völgy - néhol szigetként felbukkan egy tölgy, bús ágaira fagyott a december.
[…]
A Viadukton végiggyalogolok, kétoldalt korlát mutatja az utat, a lámpák utolsót pislantanak s eltűnnek mind a villanyoszlopok.
Halványsárga szemek közelítenek, - az utak misztikus ragadozója?
Beleharap a ködbe, szerteszórja; engem itt hagy és én tovább megyek.
Sírva fakad ez a kedvetlen reggel, nyúlós könnyét arcomra szitálja, hova tűnt az ősz ezerszín ruhája? Mind kifakult az ónos szürkeséggel.
Eltűnt a Bakony is, csak sötétlő folt, - mint egy távoli, tompa fenyegetés - nem hívogat: üldöz, eltaszít, és nem emlékszem, hogy tavasszal milyen volt.
[…]
Fehéren gomolygó, nehézkes tenger,
- mintha sűrű tejfölben úszna a völgy - néhol szigetként felbukkan egy tölgy, bús ágaira fagyott a december.
Ellepi a várost az ólmos pára, fullasztóan nehéz a lélegzet.
Elemészt a köd, a szürke végzet; és mi vánszorgunk a tavaszra várva.
2006-03-30
Szegény szerelmem
Szegény, szegény szerelmem.
Hát Te is tovatűntél.
Végre – avagy talán végleg –
Tavaszba tévelyedett tél.
Már megérted, mit mesél az a kegyetlen képzelet.
Finoman füledbe fújta az édes, éltető éneket.
Szegény, szegény szerelmem.
Rám találtál akkor, rég.
Mikor mélyzöld volt a mező; s hűségesen hittél még valamiben: hogy változhatnék.
Valami messze vitorlázott velem.
Korán kerestél, későn kerestelek.
Szegény, szegény szerelmem.
2006-04-05
Gesztenyefák
Felsírtak ma a gesztenyefák, nyúlós cseppek a gyantás rügyeken, potyogtak… hulltak… s a szélbe súgták:
Ez a tavasz annyira idegen.
Beléjük bújtam, hogy velük lehessek,
szemeim az ágaikra kúsztak.
Kiszívta a nap és kinevettek, mikor látták, hogy szárazok maradtak.
Kemény törzsükhöz kérgesedem, szürke álca arcomnak ráncai.
Megőrzöm maradék szeretetem:
Faként sem hagylak téged bántani.
2006-04-05
_Neonak
Viharban a nád
hajlik, mint nemes penge.
Tiszta út lettél.
2006-04-05
Orsie és FQ
Oda, ahol a lebukó Nap festette
Rozsdásra játékosan hajad; a
Sápadt Hold fénye szerette
Ismeretlen-ismerős arcodat; én
Elmegyek arra a helyre,
És megkereslek, húgom, a
Sárgálló búzamezőkön, vagy
Forró homokon, ahol egy
Quanat adja nektek a boldogság vizét.
2006-04-05
Margaréta
Smaragdszín tengeren vakító morzsák, - tündelány kóborolt erre az éjjel –
Ujjával fésülte nap-szőke haját
Virág nyílt nyomában a zöldellő réten.
Hófehér szigetek, szűzies nimfák, szellőnek dalától levelük rebben, ajkamhoz emelem a szép margarétát, zamatát érzem és soha nem feledem.
2006-04-08
Zuhanás
Belefáradok egy kicsit a mába,
mikor mandulaízűek a tegnapok.
Talán a holnaptól vagyok ily kába;
nincs hova menjek, csak egyhelyben szaladok.
Azt hiszem, felmászok a szomszéd hegyre, - bár nincs kötelem, sem ki biztosítana –
menekülni vágyom, egyre és egyre.
A csúcsra, az égbe, a messzi szabadba.
Megállok a tetőn, gyökeret eresztek; majd kitépem magam, és tovább rohanok. Huzatom lesodor egy falevelet,
és a szakadékba utána bámulok.
Boldogan futnék tovább a sziklákon,
de a magas partról a vízbe lök a szél…
Az emlékfolyóba merülök, s látom,
ahogy távolodik tőlem egy falevél.
2006-04-10
Bolond április
(avagy letargikus pillanatképek egy eszement hónapról)
Már megint nagyokat tüsszögnek a fák, orrukat csavarja a füstnek bűze.
Biztos rongyot éget a vén svihák, hogy a házból a hideget elűzze.
Öreg nindzsa – így nevezi az udvar - most is húzza a taligát, a dilis; nyáron is fűt, lábosban enyvet kavar, teljesen hibbant, akár az április.
Fejemen a sapka iszonyat csálé, - az időjós hülyeséget beszél - ”Napsütés, mi?” – morgok, s ordenáré nagy pofont ad a viharos szél.
A minap meg pulcsimra dzsekit húztam a szutymákos, csotrogány égre nézve, erre a póló is lerohadt rólam, s mint az igásló, kiizzadtam délre.
Elgondolkoztam egy tócsába lépve, s míg kiráztam cipőmből a kavicsokat,
rájöttem a nagy titokra végre: e hónap engem tervszerűen szívat!
2006-04-12
Andrea
Andalgunk, és talán a tavasz derekán
Nem lehetünk egyedül; csak ketten, mikor a
Derűs napsugár kicsit megszőkíti a hajad.
Rád ismerek: lehunyt szemem mögött is
Egyedi vagy nekem, velem, bennem.
Arcodba bújnék néha, vagy inkább mindörökre.
2006-04-18
Tavaszhírnökök
Kizöldül minden észrevétlenül, tavaszt köszönt a rigó a diófán.
A hideg fagy végleg elmenekül, s kinyílik végre az első tulipán.
2006-04-18
Vízesés
Néha, mint a só a sziklapartba, úgy tud marni életünk belénk; de sírva várni, bánni múltat, míg arcunkba rúg
a holnap - érdemes ez, mondd, papírra?
Nézd inkább a vízesések függönyét, ahogy a pára játszi könnyedén oly szép ernyőt hintett a semmiből föléd! Ne légy azzá, mivé a zordon téboly, e száguldó, bolond világ amúgy is bírna tenni, bízni kell magadban hát!
A holnapban, hogy valóban hagyunk is hátra éltető magot, madár dalát!
A vízesés adná a béke hangját, s derűsre csókolná arcod, ha hagynád.
2006-04-20
Megfulladt hangok
Most már nem sóhajtok többet utánad; minek, ha a szél úgyis messzire fújja az utolsó szótagot. Belefárad
a Hang, és bele a Szív: elbújva majd felakasztja magát valahova, ahol csendesen elhalkulhat végre, s elporladhat használatlan hangokra, egy dallamra, amit nem érthetnek félre.
Néha, nagy ritkán újra szavakká válnak azok a megfulladt hangok, mint régen; és szerelmet sóhajtanak… akárcsak én, azokon a hársfaillatú estéken.
AJÁNLOM AZ OLDALT
