La Fuite de la Lune

A kinti létben béke vár,
Álombéke mindenképpen,
Árnyékvilág mély csendjében,
Mély csendben, hol az árny megáll.

Halld a sírást: fülbe tépő,
Egy magányos madár gyásza;
Párját szólítja kiáltva,
A válasz ködös hegyből jő.

Aztán a Hold visszavonul,
Égből sarlóját lerántva,
Elszáll sötét barlangjába,
Arcára sárga fátyol hull.

Les Silhouettes

A tenger szürkén pettyezett,
Az unott, holt szél sem dalolt,
S mint hervadt levél, száll a hold
A háborgó öböl felett.

Fekszik a fakó homokban
A hajó rajza feketén:
Kismatróz a fedélzetén
Mászik és kacag gondtalan.

Fent pólingok kiabálnak,
Hol homály-mezőn lépkednek
Barna aratólegények,
Akár az égen az árnyak.

Oscar Wilde: Impressions

La Fuite de la Lune

To outer senses there is peace,
A dreamy peace on either hand,
Deep silence in the shadowy land,
Deep silence where the shadows cease.

Save for a cry that echoes shrill
From some lone bird disconsolate;
A corncrake calling to its mate;
The answer from the misty hill.

And suddenly the moon withdraws
Her sickle from the lightening skies,
And to her sombre cavern flies,
Wrapped in a veil of yellow gauze.

Les Silhouettes

The sea is flecked with bars of grey
The dull dead wind is out of tune,
And like a withered leaf the moon
Is blown across the stormy bay.

Etched clear upon the pallid sand
The black boat lies: a sailor boy
Clambers aboard in careless joy
With laughing face and gleaming hand.

And overhead the curlews cry,
Where through the dusky upland grass
The young brown-throated reapers pass,
Like silhouettes against the sky.