Téli idill
Jeges Balatonba fagyott ladik
szomorúfűzfa ágai alá temetve
magányosan emlékszik júliusra
mögötte homályosan bukkan elő
a párából a Tihanyi-félsziget
halovány körvonala és e békés
de némileg lehangoló s halott
látványt csodálom borosteával
kezeim között a puha melegben
csak a radiátor felett lelógó
festmény mutat zordon hideget
jó idebent semmi kedvem sincs
odakint lenni a mínusz tízben
2004-11-22
Bigottak
Mert olyanok ők akárcsak
a habzó szájú megveszett
kutyák vérgőzös dühükben
bomló agyukra kúszik fel
a mindent elvakító ködös
vírusos őrjöngés amelyik
gyilkos ösztöneiket arra
determinálja ha tulajdon
fajuk keresztezi útjukat
fogaikkal szabdalják azt
is apró darabokra hiszen
drága istenük törvényeit
is saját szájuk aktuális
íze szerint értelmezik s
megköpködik gyalázatosan
mocskosra és befeketítve
örökké szent bibliájukat
2004-11-22
Ima kettőnkhöz
Az álomhozó hullócsillagot
tartsad erősen tenyeredben
hogy akkor is ragyoghasson
ha te már régen nem leszel
angyalkezeid adjanak őneki
gyengéd bátorítást reményt
mert őrangyalodként vigyáz
terád halk súgó lehelettel
életet fújsz neki szerelem
láng ragyogjál bent örökké
a szép-kedvesben hogy lásd
viszonzatlan senki sem kap
tiszta önzetlen szeretetet
2004-11-23
Ne sírj Kedvesem
Ne sírj Kedvesem
szép szemedet ne marja
lecsorgó sós könny pirosra
árkokat ne vájjon
arcodon a gondok árnyéka
hisz’ amiből mindketten származunk
egymást szeretve
gyűlölve gátakat
világot karmolva
az a tiszta szerelem
minden-teremtő ágyéka.
2004-11-23
Nászra hívás
Ott feküdtünk egymás mellett
a táncos lábakkal megtaposott műpadlón
a sokat látott-megélt rongyszőnyegen,
ahol baloldalt a lepattogzott ablak alatt
a bordás vasradiátor helyettesítette a kandallót.
A plafonon meztelen villanykörte,
benne izzószál ontotta a fényt, amíg
egy kattintásra el nem foglalta helyét
a foltos hold sejtelemes félhomálya
amitől fehér-fekete színárnyban úszott a szoba
és mégis e valahol különös romantika
küldte ránk félszeg varázsát…
És ott feküdtünk egymás mellett
bőrünk sápadtsága elütött a sötét
háttértől de fogaid szinte fehér-kéken világítottak
talán a kinti lámpa visszfénye, talán te is ilyennek
láttad az én fogaimat is…
És aztán egymáson is feküdtünk.
Kíváncsi kezeinkkel, egész karunkkal akartuk
érinteni a másikat minél több felületen,
hogy ne maradjon hely csókolatlan és érintetlen
lassan valami tejfehér köd suhant be szemünk elé,
melyeket néha lecsuktunk, bár oly feleslegesen,
olyan furcsán valósnak tűnt az a pára
az egyre mélyülő zihálásban,
vad szerelmes szavak korbácsolták fel kapkodva
amúgy sem lanyha kéjvágyunkat ahogy egyre
összeszokottabnak tűnt az ösztönből fakadó ritmusvezérelt
közös mozdulatsor, amely elrepített minket
merev, megfeszült testű, fogszorító
összepréselt-szemű kölcsönös extázisba…
[…]
És aztán csak feküdtünk egymás mellett
feldagadt ajkunkkal, lassuló lélegzettel,
hűvös-izzadtan, némán bámulva a távoli plafont
és a jóleső ernyedtség szórt álomport szemünkre
ahogy ott feküdtünk egymás mellett a kopott,
sokat megélt, mintás műpadlón.
2004-11-26
Emlékfoszlány impressziók
ölelés
kék kordbársony nadrág alatt remegésed
selymes simogatására emlékszik a kezem
hideg utcákon sétálva ölelünk megállva
meleget adunk egymásnak a kései őszben
toll
verseket író s papírt rejtő piros toll
húzott szerelmes üzenetet könyvecskébe
emlékbetűkkel vésve halhatatlan sorait
elmúlt de sohasem felejthető költőknek
arc
bájos mosolytól gödröcske húzódik szád
szegletében s szelíd felhőszürkeséggel
körbeöleli táguló pupillád feketeségét
örömtől kék-vegytisztán fénylő íriszed
kéz
finoman erezett kezeden az ezüstgyűrűk
ujjaid hegyén gyöngyházfényű körömlakk
arcomhoz emelve egyre csak közelítenek
ragyogásuk lassan homályosan látszanak
2004-11-28
Himnusz egy új naphoz
Ébredj fel, Fényhozó!
Sárguljon vérvörös korongod!
Lehelj meleget a hideg földre
Fényed fesse a feketét zöldre
Színeddel az életet hordozod!
Ébredj hát, Fényhozó!
Gyere, bárányfelhő!
Táncoddal ékesítsd az eget!
Halkan ússzál, úgy vetíts árnyakat
Boríts szememre szelíd fátylakat
Puhasággal gyógyíts minden sebet!
Siess, bárányfelhő!
Jöjj, hajnali szellő!
Messze fújd a használt levegőt!
Finom suhogással borzold a hajamat
Suttogj a fülembe édes szavakat
Járd át lassan az ébredő erdőt!
Fújj, hajnali szellő!
Csillogj, kora harmat!
Földbe, a gyökérig szivárogj!
Törd szilánkokra a Nap sugarát
S szórd szerteszét szikrázó csillagát
Fűszál tetején vidáman ragyogj!
Tündökölj, csepp harmat!
2004-12-01
Megtenném érted
Illatos virágcsokrokat tennék eléd
hogy a belőlük szálló pára
s színeik űzzék el lelked
borús hangulatát
Csókjaimmal hinteném tele az utat
hogy lábad szeretetpárnákon
egyensúlyozva szökelljen
a síró föld felett
Szép tündérmeséket suttognék füledbe
hogy varázsvilágban álmodva
pihend ki az élet terhét
s reggel frissen ébredj
Tavaszi szellőből készítenék hárfát
hogy átlátszó húrjain játszva
édes dallamok adjanak
neked megnyugovást
Fátylat szőnék neked holdfény sugarából
hogy beleburkolózva táncolj
s lassan levetkőzd magadról
átok ruháidat
Aranyszavakkal hullnék térdre előtted
hogy kezedet csókolva kérjem
elkövetett bűneimért
szíved bocsánatát
2004-12-09
Megtenném érted (kocka)
Illatos virágcsokrot tennék eléd
hogy a felszálló pára és színeik
űzzék el lelked borús hangulatát
Csókjaimmal hinteném tele utadat
és lábad a szeretetpárnákon síró
föld felett egyensúlyozván lépne
Tündérmeséket suttognék füleidbe
varázsvilág álmaiban pihenjed ki
az élet terhét és frissen ébredj
Áprilisi szélből faragnék hárfát
s színtelen húrjain játszva édes
dallamok adnak neked megnyugvást
Fátylat szőnék holdfény sugárból
beleburkolózva táncolj hogy majd
levetkőzd magadról átok ruháidat
Aranyszavaimmal térdelek előtted
és kezeid csókolván kérem szíved
bocsánatát elkövetett vétkeimért
2004-12-09
Genocídium
Hát felbukkant újra…bár álarcot húzva nem tűnt el sohasem.
Csak más köntösbe bújva osztott igét s halált kegyetlen.
Időről-időre eljön és rábízott szerepét, a hálásat, eljátssza
mit az eszelős emberiség finom ízlése osztott saját magára…
Végső soron öngyilkos, lassan rothadó hullajelöltként.
Egyetlen új okkal, elemmel sem bővült a díszes repertoár
csak évezredek óta fújja a halálnótát a zörgő csontfurulyán.
Csak felforrt agyvíz vezette korcs idegrendszer, bősz elme
irányíthat kezet ily elborultan, torzan, gyűlölt öldöklésre…
Isten nevében megtagadva saját szent könyveinket.
Silányabb, ocsmányabb, ahogy fejlődünk, kultúránk elterjed,
s ha kiteljesül, akkor beteljesül a lépfene, mi bennünk gerjed.
S vége lesz az egésznek a zsákutcában, tévutunk legvégén,
bár elöl ott állt sok behajtani tilos tábla s végig az út mentén…
Vérvörösen csorgó, felemelt ujjakkal, kiáltó jelekkel.
De az út végén, ahol a visszafordulást megakadályozzák
saját fajunk súlyos sziklakövei porukat arcunkba zúzzák.
Emelnek Ararát hegyet, s zárják el az utat majd előlünk
s megmarad a rémisztő, feneketlen szakadék előttünk…
Szédülve, átkozódva zuhanunk majd bele, visítva.
De akkor sem békélünk…acsarkodunk gyilkolásra készen…
S az őrjöngés ül majd röhögve víg halotti tort a józan észen…
2004-12-16
Szeretném nézni veled a csillagokat
párás pázsiton fekve teleszkópon át
hogy megmutassad ködös ragyogásukat
bizonyítva szerelmünk fény-Vénuszát
A Lelkek Kútja
Előttem sötétedik a Lelkek Kútja
Odabent megbújva
Sikongatnak a láthatatlan lidércek.
Betonperemén rettegve áthajolva
Hallom: káromkodva
Szidalmazzák sorsuk a bukott angyalok.
Ördögök, szellemek, elátkozott lelkek
Jéghideg kezekkel
Nyúlkálnak felém a vasrácson keresztül.
Megvéd a kútgyűrű átkozódásuktól
De e pillanattól
Kezdve félek az ismeretlen mélységtől.
Vámpír, vérfarkas avagy emberi állat
Belőlem is válhat
Verembe zárt, örökké bolygó kísértet.
Borzadva hátrálok szemem eltakarva
Hátra se pillantva
Szaladok messzire a Lelkek Kútjától.
2004-12-28
Rémálom vízió
Lázálmodban lihegve karmolod kárpitját
Viszkető vánkosodnak, őrült őrjöngéssel
Harapdálsz hamis mintákat magzatodba
Csöpögve csattog állati állkapcsod
Hitetlen hallod a halál hintajának
Csontváz csikorgását, fehérre festett
Arcú alaktalan bíborszín bohócok
Között keringve lesed lélekszakadva,
Hogy hirtelen kifent kaszával,
Száraz és széles vámpír vigyorral
Ront rád a sötétített sarokból
Vérszívó vijjogással, keselyű karmokkal
Testedet tépdesve a diadalittas dögmadár
S lázadó lelkedet magasba mozdítva
Viszi visszahozhatatlan a sápadt semmibe!
[…]
Akkor az abnormális alvásból
Sikítva a sötétben félve felugorva
Szemhéjad szorosan, pupillád pattanva
Tágul, tétován tapogatsz takaródon,
S kiizzadtan, könnyesen, levegőt lassulva
Szíva, szíved kapkodón kalapálva
Tudod, hogy távoli álnok álmok
Rabolták röhögve rémálomba
S nyersen nyugovásod…
[…]
Aludjál angyalom, ringatlak röpke
Ideig, ismét elalszol s elragad
Majd megint a mámorító vízió virrasztást
Követelő kegyetlenül hideg halálnásza…
2004-12-28
AJÁNLOM AZ OLDALT
