Magyarok, XXI. század
Mintha a réges-régi, vad átok válna valóra,
úgy haldoklik a nép, és úgy ég lázban a nemzet;
nézd, betegágya fölött keselyűk már rég gyülekeznek.
Préda vagyunk! Olcsó prédája a rút dögevőknek,
most nem a csúf, kutyaforma tatár támad, nem a német,
és a pogány sem tűz már lófarkas lobogókat
várfalainkra, Ivánék sem jönnek Budapestre,
tankokkal letiporni a várost, s védeni „békét"!
Csak mi vagyunk… a saját fajtánk, mint Dózsa korában:
zsarnoki bosszú ölt meg hetvenezernyi magyart! Vagy
nemrég ment a vonat valamerre, retúrjegye nem volt
senki fiának, vissza se tértek, messzi a láger,
messzi a recski halál; s a szögesdróttal kötözött kéz
int mereven, hűs oltott mész szaga száll: ez a mártír
egy jelnélküli sírban van most arcra borulva.
Más ma a helyzet… lassú gyilkosok ők, fura népek:
nem veszed észre, ha ölnek, lassú fegyver a méreg,
innen is, onnan is űznek, elárasztják a világot,
nézd, mind álszentmód hadovál, és míg teli zsebbel
kel ki magából, közben játssza az úrifiút; s jól
tudjuk: holló hollónak nem vájja szemét ki.
Nincs az a pénz, ami végre betömné szájuk, a kapzsit;
s nincs hatalom, mellyel megelégednének a földön,
lásd, eszelős dühvel reagálnak mindre, mi tiszta
ám sose volt az övék, csak a gyűlölet élteti őket!
S hogyha hibázol, konzumnép, ha kitátod a szádat,
vagy ha csak enni akarsz, ha a házad még a tiéd, és
számít még a család, számít, hogy szép-e jövője;
nem darabokra törött lelkű, ám büszke magyar vagy,
s nem porrongy az a háromszín zászló a kezedben:
akkor az Úr irgalmazzon, mert ők sose fognak!
Én fekszem most abban az ágyban! Jöjj, te segíts, hát
hogy küzdhetnék én egyedül mindent lezabáló,
ádáz sáskahadakkal? Hódoljak be, hogy élek
közkegyelemből még, és nyaldossak sima talpat?
Vagy meneküljek el innen, mint a kivert kutya télen?
Halljam hát, mit akartok most, vagy már akarat sincs?
Csókoljunk kezet új urainknak tán, amiért még
nem lógunk a bitón, vagy mondjunk hálaimát, hogy
nem tűzték a fejünk hegyesen meredő fakarókba?
Nem! Takarodjatok innen hát, szarházi királyok!
Despota zsarnok az összes, számító, kitenyésztett
lények: tűnjetek innen, gyorsan, messzi amíg nem
lesz késő, holnap nincs, elfogy már a türelmünk,
s akkor vége: hiába reménykedtek kegyelemben!
IX. – Lila
Nézd, az ametiszt mélylila árnyai
megrészegítenek, bár ezt tagadja
ősi neve; tavasz-színben, hajnali
fényben ibolyamezőkön haladva
újra éledsz, kökörcsin nyílik éppen
erdőmélyen – nincs ily ártatlan semmi!
És az orgonaillatú estéken
mész anyák napjára virágot szedni.
Akácfa bódít, és ezernyi bogár
tánca, elszédít a május zsongása…
Jó odakint, de néha elég, s akár
zenét hallgatva is bújhatsz szobádba.
Dőlj csak hátra, mert nem lehetsz egyedül,
Míg Ed-Alleyne Johnsson* neked hegedül.
* Ed-Alleyne Johnsson: angol zenész, saját maga építette, lila színű, öthúros, elektromos hegedűjével koncertezik. Purple Violin Concerto c. lemezével vált híressé. Több színről is írt zenedarabot.
2008-01-29
X. - Türkiz
Nézd e követ: az ég sem ennyire kék!
Gyűrű szívében, nyersen vagy csiszoltan,
mindegy, hogy markolat, vagy finom nyakék:
büszkén feszít az arany foglalatban.
Annyira élénk és vidám, hogy látod,
a dísz jut mindenki eszébe, habár
nem pusztán holt kő, s nem csak ott találod,
ahol Nisapur* ősi bányája vár;
mert ha csendben állsz, és nem nézel félre,
a legkékebb kék moccan a bokorban:
gyik fején villan meg szeme fehére,
pillanatra megáll, majd tovasurran.
E színt a szépség szülte a világra,
- nélküle üres Dárius kincstára.
2008-01-31
* A legrégibb türkizbánya Perzsiában (a mai Irán területén)
Udvara van a holdnak
Udvara van, lám, a holdnak,
Ezüstös ingbe öltözött,
Kacagva száll a föld fölött;
Hűvös lesz az idő holnap.
A ködruhában is ragyog,
Sötét éjen jó a kedve,
S amerre jár, irigykedve
Sápadnak el a csillagok.
Elbújik a rőt fátyolba
Az álmodó világ felett,
Még az eső is megeredt:
A csendes éjjelt siratva.
2008-03-12
Sárga nárciszok
Nyílnak a kerti nárciszok,
Friss az arcuk, akár a nap,
Éberek mind, nem alszanak,
Álmomban nékik áldozok.
Messze ment a goromba tél,
Félni nem kell, március van,
Lám a sárga nárciszokban
A tavasztündér éldegél.
Fűből ránk a kikelet les,
A zöldből néz és elhiszem,
Valót kellett mondjon, hiszen
Minden nárcisz tökéletes.
2008-03-19
Nyílik a zöld bimbó, megfürdeti hajnali napfény,
csak le ne fagyjon! Mert harapós kora reggel a tél még,
bár az utolsó, vad dühe tombol, várja a végét,
s csúf maradékát űzi madárdal, holnapi nappal
új tavaszunk jön, s kék ibolyát szór fűbe a tündér.
Mese a Böszme Királyról
Erkölcsi tanmese
Ott ül a trónon a Böszme Király,
vérvörösen valamit hadovál.
Hallgat az udvara, kínos a csend:
lába elé les a nép odabent.
Összetekint a sok úri barát,
érteni kéne a böszme szavát.
Nincs agya csöpp se, de játssza eszét,
most sem erénye a tiszta beszéd.
Cinkos a gyáva, a léha szemét,
vágya csupán telerakni zsebét.
Tömve legyen a gyomor meg a száj,
népet is nyúznak ezek, ha muszáj.
Csórt koronája csak ing a fején,
”jót akar ő” de nem érti szegény;
tán az a jó, ha a nép belehal,
s gyűlöli mind, aki élni akar.
Retteg a trónon a böszme király,
reng palotája, azért kiabál.
Szűköl a csicskahad, félti fejét,
szóltak előre, hogy ennyi elég!
Érteni kéne, hogy itt a határ,
messzire fut ma a böszme király.
Bámul a bamba a háta mögé,
nem mehet többet a népe közé.
Múlt az idő, beleszállt biz’ a félsz:
nagy zavarában a messzibe néz.
Látja a népet amint kiabál:
kell a pokolnak a böszme király!
2008-06-10
|