A rövid bevezetés után lássuk magát a témát: elsősorban megpróbálom felvázolni, hogy mit is nevezünk mesterséges nyelvnek, mik a jellemzőik, milyen mesterséges nyelveket ismerünk, illetve, hogy – szerintem – milyen szerepet is töltenek be az irodalomban (egyéb szerepükre kevéssé fogok kitérni, ezt sokan megtették már, olyanok, akik a témát behatóbban ismerik, mint én).

A nyelveket nagyon sok szempont szerint lehet osztályozni; meg sem kísérelem felsorolni a számos, vagy éppen számtalan kategorizálási lehetőséget. Itt és most egyfajta osztályozási szempontot használok: élő és nem élő nyelv.

Persze már itt is több lehetőség van. Vannak az úgynevezett élő nyelvek (magyar, angol, orosz, stb.), amelyeknek vannak anyanyelvi beszélői (magyarok, angolok, amerikaiak, oroszok, stb.). A holt nyelvek azok, amelyek gyakorlatilag kihaltak, vagyis nincsenek anyanyelvi beszélői (latin, gót, stb.) – ezek közül azonban többet beszélnek, egyfajta „tanult” nyelvként, lásd a latint például, amelyet a mai napig használják egyfajta tudományos nyelvként, orvosi szaknyelvben, stb. A kihalófélben lévő nyelvek közé tartoznak azok, amelyeknek anyanyelvi beszélőjük alig van (vagy már egyáltalán nincsenek), ide tartozik például a walesi, a gael, vagy a Manx szigeten beszélt nyelv.

A fent említett három kategória mindegyike a természetes nyelvek közé tartozik. Emellett azonban van még egy kategória, az ún. mesterséges nyelvek.

Mi is az a mesterséges nyelv? Röviden: az a kommunikációra alkalmas nyelv, amelyet egy személy (vagy csoport) egy meghatározott céllal hozott létre. Ami közös (és rendkívül érdekes) minden MNY-ben az, hogy már azelőtt működőképes, hogy egyáltalán anyanyelvi beszélői lennének. Valójában természetesen egy MNY-nek nincsenek anyanyelvi beszélői – valamennyi tanult és nem elsajátított nyelv (a nyelvtanulás során elsajátításnak - angol: acquire - nevezzük azt, amikor az anyanyelvünket tanuljuk meg, gyakorlatilag ez - vagy ezek, többnyelvűség esetén - lesz az alap: ezen a nyelven – nyelveken - gondolkodunk, ehhez igazítjuk a többi tanult nyelvet. Minden más egyéb nyelv: tanult nyelv - angol: learn - ). Valójában maga az alkotó is gyorsabban hozza létre, fejleszti a nyelvet, mintsem hogy azt meg tudná tanulni (és így, természetesen, használni).

A MNY-ek három alapvető jellemzője: cél, eredetiség és méret.

Természetesen a MNY-ek esetében már maga a cél is mesterséges; az Eszperantó esetében ez nyilvánvaló. Ludovic Lazarus Zamenhof egyfajta nemzetközi nyelvet akart megalkotni, amit mindenki könnyedén meg tud tanulni. Nemzetközi szavak (indo-európai nyelvcsalád ismert szavai), végletekig leegyszerűsített nyelvtan – ezek jellemzik az Eszperantót. Itt tehát a cél világos. Tolkien esetében más volt a cél; ő alapvetően nyelvészprofesszor volt és nem író (noha szinte mindenki írói munkásságát méltatja elsősorban). Ő irodalmi indíttatásból alkotta meg nyelveit, ahogyan írja: „Senki nem hiszi el nekem, amikor azt mondom, hogy könyvem egy kísérlet arra, hogy megalkossak egy valósnak tűnő világot, amelyben a nyelvi forma megfelel személyes esztétikai ízlésemnek. Pedig így van.” JRRT tehát elsősorban a nyelvet alkotta meg először, és csak utána hozta létre zseniális mitológiáját, mintegy „körítésként”.

Ez tehát megint egy másfajta cél. Megemlíteném még a Klingon nyelvet (Star Trek), amely először csak szavakban és pár kifejezésben „létezett”, később, a film és a sorozat sikerén felbuzdulva alkotta meg egy nyelvész a nyelvet (erről bővebben később).

A második fontos szempont: az eredetiség. Ebből a szempontból az Eszperantó talán nem is „igazi” MNY, hiszen szókincsének alapját az Indo-európai nyelvek adják (Halo=hello, Barbaro=barbár, stb.). Végül is ez adja meg az eredetiség kérdésére adott választ: nem baj, ha egy MNY egy másik, létező nyelven alapul, de az a hasonlóság ne legyen észrevehető, illetve ne legyen a hasonlóság olyan szembetűnő (akár a szókincset, akár a nyelvtani rendszert vesszük alapul). Az Eszperantó esetében kijelenthetjük, hogy eredetiségét tekintve nem sok újat hozott.

A nyelv mérete szintén nagyon lényeges. A méret nem feltétlenül a szókincset jelenti: azt is, hogy mit lehet elmondani, kifejezni az adott nyelven. (Teszem azt, nem sokra mennénk egy olyan nyelvvel, aminek van hatezer szavas szókincse, s ebből 5000 mondjuk melléknév… szép, színes, de nagyon nehéz lenne a kommunikáció). Jeffrey Henning szerint a kommunikációra alkalmas nyelvnek rendelkeznie kell egy tiszta és világos nyelvtani rendszerrel és legalább 1000-2000 szavas szókinccsel. Lássuk be, hogy a két dolog, mármint a nyelvtan és a szókincs összefügg egymással, kiegészítik egymást: másként mondva az egyik nem létezhet a másik nélkül.

De mire is használhatunk egy mesterséges nyelvet?

A Eszperantó (és utódai) egyértelműen azzal a – nemes – szándékkal készültek, hogy a kommunikációt megkönnyítsék. Mégsem terjedt el olyan mértékben, ahogyan az elvárható lett volna. Mi ennek vajon az oka?

Talán az, hogy az emberek nem tudják mihez kötni. Nincs Eszperantóország. Kik azok az Eszperantók? Mit tudunk a kultúrájukról, történelmükről, szokásaikról? Semmit – hiszen nem léteznek. Ezzel szemben a Gyűrűk Ura, például, mint regény, hatalmas motivációs erő. A nyelvet (nyelveket) tudjuk kikhez kötni: ismereteink vannak a tündékről, a törpökről, az orkokról; s noha tudjuk, hogy ez is csak egy elképzelt világ, a valóságban nem létezik, de mégis ad egy olyan pluszt, amit az Eszperantó elmulaszt.

Itt persze megállhatunk egy pillanatra, hogy mi is motiválja a nyelvet tanulót. A pozitivista felfogás szerint természetesen olyan nyelvet tanulunk, amelyből valamilyen szinten profitálhatunk, ilyen nyelv az angol. Ma már gyakorlatilag lehetetlen munkát kapni, diplomát szerezni angol nyelvtudás nélkül. Sokan állnak neki azonban más nyelveknek is – természetesen nagy részüket elsősorban a már említett pozitivizmus motiválja. De nem mindenkit… Itt már megjelenik az érzelmi oldal is, hogy mely nyelv tetszik, mely nyelv beszélői szimpatikusak a számunkra (gondoljunk csak az orosz nyelvre: sokan ellenálltak, nem tanulták meg – noha kötelező volt évtizedeken át – egyetlen egyszerű oknál fogva: egy megszálló hatalom jelképét látták benne). Vagyis ezer és egy oka lehet annak, hogy miért tanulunk nyelvet, s ezen okok közül nem elhanyagolható a puszta szimpátia sem (jómagam latinul szeretnék megtanulni, tekintve, hogy Catullus az egyik kedvencem, szívesen olvasnám eredetiben). Sokan hobbiból tanulnak nyelvet, (semmivel sem „értelmetlenebb” hobbi, mint mondjuk a telefonkártyák gyűjtése).

De térjünk rá az irodalomban betöltött szerepre.

Itt megemlítenék pár művet, amelyekben megfigyelhetjük a kitalált nyelvek használatának a mértékét, ha úgy tetszik: fázisait.

Nyilván mindenki hallott J.K.Rowling: Harry Potter c. művéről. Rowling műveiben is megjelenik egy MNY – legalábbis az említés szintjén, ez pedig a „párszaszó”, vagyis a kígyók nyelve. Valójában tényleg csak utalásokat találunk a hétrészes regénysorozatban, ám ezek az utalások nagyon is fontosak… S noha semmit sem tanulhatunk meg „párszaszóul”, mégis, valahogy „hihetőbbé”, vagy ha úgy tetszik hitelesebbé válik a történet.

Talán nem mindenkinek ismeretlen Frank Herbert: Dűne c. sci-fi regényciklusa. Ebben a regényfolyamban már egy másik fázissal találkozhatunk: nem csak utalások, hanem konkrét szavak, kifejezések is megjelennek. Ez nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy például a fremen nép léte valóban autentikussá váljon; nyelve, szóhasználata segítségével. (Persze nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot az arab nyelvvel, és végső soron a néppel kapcsolatban).

A harmadik és negyedik mű, amit megemlítek a témával kapcsolatban, az a Start Trek és a Gyűrűk Ura. A Star Trek esetében a kitalált nyelv kemény, pattogós (és az emberi fülnek nem kifejezetten tetszetős) nyelv remekül mutatja be a Klingon nép jellegzetességeit: erőszakos, agresszív, harcias fajról van szó. A Gyűrűk Ura (JRR Tolkien) még kidolgozottabb ebből a szempontból; ahogy már utaltam rá, Tolkient eredetileg a nyelv érdekelte, azt hozta létre és később alkotta meg hozzá a mitológiát. A Star Trek esetében ez fordítottan működött: a film elkészülte után kértek fel egy nyelvészt arra (rajongói nyomásra), hogy alkossa meg a nyelvet, amit meg is tett (Marc Okrand).

Tolkien számos nyelvet dolgozott ki, alkotott meg: kora ifjúságától fogva egész életében gyakorlatilag ezzel foglalkozott. Nyelvei közül kettőt dolgozott ki olyan szinten, hogy valóban alkalmasak bizonyos szintű kommunikációra: ezek a Quenya és a Sindarin. Dallamos, lágy nyelvekről van szó, kifejezetten tetszetős mindegyik az emberi fülnek (és, teszem hozzá: nehéz… a két konkrét nyelvről később írok)

Bármilyen furcsa is, de tény: e két „tündenyelv” népszerűségében megelőzte az Eszperantót; ehhez nyilvánvalóan hozzájárult a könyv és a film sikere is. Nagyon sokan akarnak megtanulni „tündéül”, ám itt meg kell, hogy jegyezzem: az nem fog menni… Méghozzá pontosan azért nem, amiért nem tanulhatok meg szlávul sem (oroszul, lengyelül, ukránul, stb. megtanulhatok, de szlávul nem). A tünde nyelvek egy nyelvcsalád: ha valakinek van kitartása, szorgalma (és megfelelő anyaga), az meg tudja tanulni egy bizonyos szinten a Quenya és a Sindarin nyelveket.

Miért is? Amint azt már említettem, ezekkel a nyelvekkel az egész történet sokkal hihetőbb, megfoghatóbb lesz; jobban el tudom képzelni azt a világot, ahol valóban beszélik a nyelvet (s nemcsak utalnak rá). Biztos vagyok benne, hogy e nyelvek sikerének a gyökere itt keresendő.

A továbbiakban – ha lesz rá igény – a tünde nyelveket fogom ismertetni röviden, kialakulásuk folyamatát, jellegzetességeiket, és hogy – szerintem – milyen pluszt adtak magához a regényhez. Addig is ízelítőül álljon itt egy vers magyar, angol és quenya nyelven (saját szerzemény).

Belegaer partjain

Tündeleány, Belegaer partjain,
Mire vár, vajon mire vár?
A Nagy hajó, a Valinori hattyú,
Zúgó habokon, vizeken tovaszáll.

Tündeleány, Belegaer fövenyén,
Mitől fél, vajon mitől fél?
Arca sápadt, ruhája áttetsző,
Halovány testén átsüvít a szél.

Tündeleány, Belegaer homokján,

Merre néz, vajon merre néz?

Messzi a horizont, tág a határ,

Hol járhat kedvesem, a hős vitéz?

Tündeleány, Belegaer vidékén,

Miért sír, vajon miért sír?

Viharos tenger éj-komor kékjén

Nem látszik többé a hajnali pír.

Tündeleány, Belegaer vizében,
Miért, ó miért jössz felém

Elúszok messze, a világ szívéhez,

Ott alszom majd a tenger kebelén

On the shores of Belegaer

Elvenmaid, on the shores of Belegaer,
What, oh what is she waiting?
The Big Ship, the Swan of Valinor
Flies away on water and rumbling waves.

Elvenmaid, on the beach of Belegaer,
What, oh what does she fear?
Her face is pale, and clothes are pasty
Wind blows through her vague body.

Elvenmaid, on the sand of Belegaer,
What, oh what is she watching?
The horizon is far, the world is huge,
Where is my sweetheart, the valiant hero?

Elvenmaid, on the land of Belegaer,
Why, oh why is she crying?
On the bluish-black stormy sea
The first blush of down is not approaching.

Elvenmaid, in the water of Belegaer,
Why, oh why are you coming to me?
I’ll swim away to the heart of the world,
And I’ll sleep on the bosom of the sea.

Earo falassen

Eldawende, Earo falassen
ma larta, ai ma larta?
I alta cirya, Valinóreva Alqua
Nurrula wingessen, nenissen wíla.

Eldawende, Earo hrestassen
Mallo, ai mallo rúca?
Néca antorya, vintala vaccorya
Súre hlapu ter malwa hroarya.

Eldawende, Earo litsessen
Manna céna, manna céna?
Menel ná háya, arda ná alta
Masse melindonya, i callo verya?

Eldawende, Earo nóresse
Manan, ai mana naina?
Rávea Ear mi luine-morna
Isca-carne ára ná vanwa.

Eldawende, Earo nenissen
Manan, ai, túla ninna?
Autan háya, ardo endanna,
Earo ambasse inye fumuva.