Oscar Wilde: Az Arno mentén

Leander piros árnya nő,

Falra festi a hajnalfény,

Bár éj homálya Firenzén

Nyugszik még, mint egy szemfedő.

A dombon harmatos fények

És sok ragyogó virág vár,

Ám a tücskök elbújtak már,

Elnémult az antik ének.

Csak pár finom szellőfoszlány

Játszik a sok zöld levélen,

S mandula illatú völgyben

Szól egy magányos csalogány.

Múlik a nap s lecsendesít,

Csak fújd szerelmes éneked!

Míg az árnyas liget felett

A Hold szórja nyílvesszeit.

Tengerzöld ingben lopózik

Csendes gyep felett a reggel,

S nézi a szív ijedt szemmel

A hajnal fehér ujjait.

Keleten ébred a nappal,

Hogy éjt öljön - mindegy neki,

Szív bánata nem érdekli,

S az sem, ha a madár meghal.

BY THE ARNO

THE oleander on the wall

Grows crimson in the dawning light,

Though the grey shadows of the night

Lie yet on Florence like a pall.

The dew is bright upon the hill,

And bright the blossoms overhead,

But ah! the grasshoppers have fled,

The little Attic song is still.

Only the leaves are gently stirred

By the soft breathing of the gale,

And in the almond-scented vale

The lonely nightingale is heard.

The day will make thee silent soon,

O nightingale sing on for love!

While yet upon the shadowy grove

Splinter the arrows of the moon.

Before across the silent lawn

In sea-green vest the morning steals,

And to love's frightened eyes reveals

The long white fingers of the dawn.

Fast climbing up the eastern sky

To grasp and slay the shuddering night,

All careless of my heart's delight,

Or if the nightingale should die.