Zengtek az ezüstkürtök a Dómon át,

Áhítatban térdeltek az emberek,

S észrevettem lehajtott fejük felett,

Akár egy nagy Istent, Róma Szent Urát.

Papként habfehér palást fedte vállát,

Királyként vöröset öltött magára,

S fején volt hármas aranykoronája*:

Fény és dicsőség kísérte a Pápát.

Titkon visszaosont ahhoz a szívem

Ki a magányos tengernél kóborolt**,

És nyugvóhelyet hiába keresett:

’Rókának jut barlang, madárnak fészek,

Egyedül én vándorlok kimerülten,

Lábam sebzett, s iszom a könnytől sós bort.’

* Pápai tiara

** Jézus Krisztus

Easter Day

THE silver trumpets rang across the Dome:
The people knelt upon the ground with awe:
And borne upon the necks of men I saw,
Like some great God, the Holy Lord of Rome.
Priest-like, he wore a robe more white than foam,
And, king-like, swathed himself in royal red,
Three crowns of gold rose high upon his head:
In splendour and in light the Pope passed home.
My heart stole back across wide wastes of years
To One who wandered by a lonely sea,
And sought in vain for any place of rest:
'Foxes have holes, and every bird its nest,
I, only I, must wander wearily,
And bruise my feet, and drink wine salt with tears.'