A readingi fegyház balladája

Rácsai Róbert fordítása  2010.06.22. 11:18

 

I.

 

Skarlát kabátját nem hordta

Mert keze is vörös volt,

Vér- s borfoltos, így találták,

S véle ott hevert a holt,

A szegény nő, kit szeretett,

S az ágyban meggyilkolt.

 

Ott vonult fegyencek között,

Elnyűtt, szürke ruhában,

Krikett sapka volt a fején

S lépdelt könnyed-vidáman,

De embert, ki ily vágyva néz,

Én sohasem láttam.

 

Nem láttam még ilyen szemet,

Mely ily sóvár és tág,

Nézte azt a kis kék sátrat,

- Ott bent égnek hívták, -

Minden tovaúszó felhőt,

S rajtuk ezüst vitorlát.

 

Sétáltam én bús lelkekkel,

Hol börtönút kanyarog,

S gondolkoztam: mi volt bűne,

Kicsi, vagy komoly dolog?

És mögöttem így szólt egy hang:

 

Krisztusom! Mintha a börtön

Forgott volna velem,

És az ég tüzes sisakként

Lángolt volna felettem;

S bár az én lelkem is sajgott,

Azt a kínt nem éreztem.

 

Akkor értettem csak meg, hogy

Mért ment oly gyors léptekkel,

S mért néz fel a tüzes égre

Sóvárgó szemekkel;

Megölte azt, kit szeretett,

És így halnia kell.

 

Ám minden férfi gyilkolt már,

Elmondom én, halljad hát!

Van, aki egy pillantással,

Más szép szóval, ami bánt,

A csók a gyáva fegyvere,

A bátor kardot ránt!

 

Van, aki még ifjan gyilkol,

És más meg mikor agg,

Van, kinek a kéj a fegyver,

Másnak aranydarab,

Ám ki irgalmas, kést használ,

Mert úgy a leggyorsabb.

 

Lehet a láng nagy, vagy kicsi,

Ki adja, s veszi megint,

Van, ki könnyek közt teszi meg,

Míg más csak rálegyint,

Mert minden férfi gyilkolt már,

De mégsem hal meg mind.

 

Nem hal csúfos szégyenhalált

A gyalázat napján,

Kendő nem fedi a szemét,

S nincs hurok a nyakán,

Lyuk sem nyílik lába alatt,

Hogy elnyelje aztán.

 

Néma strázsái nem néznek

Éjjel-nappal felé,

Kik lesik, hogy sír vagy imát

Mormol maga elé,

S őrzik, ki ne lopja magát,

Hisz’ ő a börtöné.

 

Nem kel hajnalban, hogy lássa,

Őérte jöttek-e,

Fehérruhás vacogó pap,

Bíró, csupa fekete,

S éjszín ruhás igazgató,

Arcán sárga végzete.

 

Nem pattan fel, nem kapkod, hogy

Rabruhája hol lehet,

Míg gúnyos orvos nézi azt, 

Hogyan ráng az ideg,

Pörölycsapás minden hang, míg

Az órája ketyeg.

 

Nem ismeri azt a szomjat,

Mi torkát kaparja,

Mikor jön a kesztyűs hóhér,

Hogy az ajtót nyissa,

Megkötözi, s szomjat többé

Már nem érez torka.

 

Nem hajt fejet, hogy hallgassa,

Mit mond a gyászbeszéd,

S szűkölő lelke se súgja:

Nem halott, hisz’ mozog még,

Koporsót se pillant, amint

Az undok helyre lép.

 

Üvegtetőn át nem nézi

A messzi kék eget,

Nem mond imát száraz ajka,

Mely gyors végért eped,

És nem érzi, hogy Kajafás

Arcát csókolja meg.

 

II.

 

Hat héten át ott járt velünk

Elnyűtt szürke ruhában,

Krikett sapkája a fején

S lépdelt könnyed-vidáman,

De embert, ki ily vágyva néz,

Én sohasem láttam.

 

Nem láttam még ilyen szemet

Mely ily sóvár és tág,

Nézte azt a kis kék sátrat,

- Ott bent égnek hívták, -

S minden fodros bárányfelhőt

Mi rajta úszott át.

 

Nem tördelte kezét, mint egy

Bolond, kit vágy űzött,

Ki reményt lát, ha ott is áll

Halál-barlang előtt,

Csak nézett fel a napra és

Itta a levegőt.

 

Nem tördelte kezét, nem sírt,

Bútól nem bujdokolt,

Csak itta a jó levegőt,

Amiben gyógyír volt,

És a napot tátott szájjal

Vedelte, mint a bort!

 

Én, s a sok szerencsétlen, ki

Az udvaron csavarog,

Bűnünk, mi volt: elfeledtük,

Kicsi, vagy komoly dolog?

S néztük tompán, csodálkozván

Azt, aki majd lógni fog.

 

És furcsa volt azt nézni, hogy

Mily könnyen lépkedett,

S oly furcsa volt látni ama

Sóvárgó szemeket,

S furcsa volt gondolni sorsra,

Árra, amit megfizet.

 

Mert tölgyön, szilfán gyönyörű

A tavaszi virág,

De nyomasztó az a bitó

Amit vipera rág,

Mert vén vagy zöld, akkor is ölt,

Mielőtt termett az ág!

 

Fent van álmunk, minden vágyunk,

Az isteni kegyelem,

De ki remél, hol a kötél

Vár a vesztőhelyen,

S a hurkon át ki bámul hát

Az égre mereven?

 

Szép a tánc, ha jó hegedűs

Húz vidám dalokat:

Mikor flóta szól s lant húrja

Kellemes zenét ad:

S rút, ha fütyül szél veszettül

Lengő talpad alatt!

 

Kíváncsin és fogvacogva

Lestük nap-nap után,

S tanakodtunk, nekünk is majd

Ilyen sors jut talán,

Mert mily pokol lesz jussa, azt

Senki sem tudja ám.

 

Aztán a halott nem járt már

Hol sok fegyenc oson,

És megtudtam, hogy ott lakik

A bús halálsoron,

S tudtam, Isten világában

Többé nem láthatom.

 

Úgy mentünk, mint tépett hajók

Rázkódva habokon,

Nem jeleztünk, nem szólt, s nekem

Sem volt mit mondanom;

Mert nem szent éjen találkoztunk,

Hanem undok napon.

 

Börtönfalak közé zárva

A két számkivetett:

Kikről világ és az Isten

Is elfeledkezett:

És a vaspánt, mi bűnre várt

Csattant fejünk felett.

 

III.

 

Az udvarban kemény kő van,

És nyirkos volt a fal,

Ólom ég alatt lélegzett

Nagy, mély sóhajokkal,

S mindenütt egy foglár sétált,

Mert féltek, hogy meghal.

 

Vagy őrök nézték bánatát,

S nem volt éj-nappala,

Ha sírva kelt és esdeklőn

Hangzott fel az ima,

S lesték azért, hogy a vérpad

A prédát megkapja.

 

Az igazgató betartja

Mire a szabály int,

A halál csak tudományos

Tény a doktor szerint,

És okosakat szól a pap,

Ha kétszer betekint.

 

S pipát szívott kétszer egy nap

S hozzá jó sört ivott,

Elszánt lelkében elbújva

Rettegés nem lakott,

Gyakran szólt, hogy jön a bakó,

S mily jó, hogy meghalok.

 

De mért szólt így, azt kérdezni

Egy foglár se merte,

Tegyen így az őr, a dolgát

Sohasem feledve,

Lakat legyen száján és az

Arcát álarc fedje.

 

Másként talán mozdulna és

Vigasztalást adna,

S szánalom mit ér, ha zárva

Tartja gyilkos odva?

Mondd a szép szó, mire való,

Itt mi jót mondhatna?

 

Mint a bolond, nyakán kolomp,

Csoszogtunk hiába,

S tudtuk magunk, hogy kik vagyunk:

Az ördög brigádja,

Ólomlábon és kopaszon

Mentünk maszkabálba.

 

Téptünk kátrányos kötelet,

S véres körmünk szakadt,

A többi ott ajtót mosott

Meg padlót, rácsokat,

Mindannyiunk csak sikáltunk,

S a vödrök csattogtak.

 

Zsákot varrtunk, követ törtünk,

Zsoltárt daloltunk ott,

Csak izzadtunk, ment a malmunk,

És fúrtunk bádogot,

De szívünkben a rettegés,

Bizony ott tanyázott.

 

És minden nap lassan haladt,

Mint vízben a hínár,

S feledtünk mi bút és bajt mi

Bolondra, rabra vár,

Míg munkából jőve láttunk

Egy sírt, mi nyitva áll.

 

Ásító szájjal sárga lyuk

Hív élő embert itt,

A mocskos sár ma vérre vár

S az aszfalt szomjazik,

Tudjuk jól, hogy hajnalban őt

Akasztani viszik.

 

Hát bementünk, s félte lelkünk

A bajt s a végzetet,

Kezében zsákkal a hóhér

Homályban lépkedett,

És minden rab a számozott

Cellákban reszketett.

 

Üres folyosókon éjjel

Rettegés vert tanyát,

Néma lábak le s fel jártak

A vasvároson át,

S hol fény se sok, fehér arcok

A rácsot bámulták.

 

Oly békésen aludt, mintha

Elringatná a rét,

Őrök nézték, amint szunnyadt,

És meg nem értették,

Hogy alhat, ki nyakán érzi

A hóhér kötelét.

 

De nem aludt, csak könnye hullt

Ki sosem zokogott,

S mi sok csaló, csirkefogó,

Csak virrasztottunk ott,

Agyunkba szállt, mi másnak fájt,

S hagyott bennünk nyomot.

 

Mily borzalmas dolog, az, jaj,

Érezni más bűnét,

Ha mérges kard jól beléd mart,

És szíved szabta szét,

S mint ólomcsepp, a könny pergett,

Bár nem ontottunk vért.

 

Az őrök filcpapucsukban

Füleltek ajtón át,

S tágranyílt szemükkel a sok

Fegyencet bámulták,

Hogy ezelőtt a térdelők

Sosem mondtak imát.

 

Egész éjjel térdepelve

Sirattuk, hogy meghal!

Az éjfél sötét ruháját

Hordta a ravatal:

S mint spongyán a keserű bor,

Bánatunk belénk mar.

 

Kakas hangja szólt hiába,

Mert nem jött a reggel:

S hol vackunk volt, szörnyű árnyak

Sunyin osontak el:

Sok éj-kobold, mind ott loholt,

S játszott élvezettel.

 

Gyorsan jöttek, halkan mentek,

Mint a ködben utazó:

És állt a hold, mit kigúnyolt

Sok pörgő táncoló,

Mind lágyan lejt, de csúfat rejt

 

A fantomtalálkozó.

 

Csúfos grimasz, s a sok pimasz

Karöltve mendegél,

Mint a dúvad, rút szellemhad

Csak megy s vadul zenél:

S groteszk képet, torzul vésnek,

Mint homokba a szél!

 

Mint fabábuk járt a lábuk,

Tipegve táncoltak:

Csengett fülünk és rettegtünk

Látva rút maszkjukat,

S vad daluktól, mely hosszan szól

A holt is felriad.

 

’Héjj!’ ordítják, tág a világ,

De béna kin lánc van!

Nos rajta hát, dobd a kockát,

Vesd el úriasan,

Ám nagy semmit kap bűnös itt

A szégyen házában.

 

Nem volt se lég, és ezek még

Kacagtak a bajon:

Fegyenceken, kik bilincsben

Nem járnak szabadon,

Krisztus sebére! Hisz’ élnek!

Ezt miért kell látnom?

 

Keringőztek, tekergőztek,

Pár kellette magát;

Mint utcanők, tipegtek ők,

A lépcsőt taposták;

S néztek bandzsán, gúnyolódván

Míg mondtuk az imát.

 

Felsírt már a reggeli szél,

De nem múlt a sötét:

Éj-hálót font, lassan horgolt

Az óriás szövőszék:

S ha jön a nap, reszket a rab,

Az igazat félték.

 

A jajgató szél kóborolt,

Hol sírtak a falak:

Mint lomha gép, acélkerék,

A percek csoszogtak,

Ó, síró szél, mit tettünk mi,

Hogy dühöd ránk szakadt?

Aztán az ólomrács árnyát

Végül észrevettem, 

A meszelt falon vándorolt

A priccsemmel szemben,

S tudtam, szörnyű hajnal virrad

Valahol véresen.

 

Hatkor a cellát sepertük,

És hétre lett nagy csend,

De gyors szárnyakon a szél nagyon

Süvített odabent,

Mert Halál Úr, ki jeget fúj,

Gyilkolni megjelent.

 

Nem bíborszín ruhában jött,

S nem holdszín ló hozta,

Zsineg meg léc, és máris kész,

Áll az akasztófa,

Kötéllel jött a gyász-hírnök,

Hisz’ itt van most dolga.

 

Mint emberek, kik elvesztek

Sötét láp közepén:

Nem mertünk imádkozni sem

S kínunk volt kőkemény:

Valami meghalt mibennünk,

Meghalt már a remény.

 

Mert az igazság csak megy, útja

Lehet jó vagy romos,

Gyengét öl és erőst gyilkol,

Mindenkit eltapos:

Vassarokkal erőst gyilkol,

Szörnyű apagyilkos!

 

Nyelvünk, mint a tapló, s vártuk

Hogy üssék a nyolcat

Mert a végzet jő, ha itt az idő,

S egy élet megszakad,

Hiszen a sors hurka oly gyors,

Elér jót és rosszat.

 

Így nem volt tennünk semmi mást,

Csak várni a jelet:

Mint kő a völgyben ültünk tétlen,

Szavunk is megrekedt,

De szívünk úgy vert, mint dobot

Egy vad elmebeteg!

 

És megszólalt, durván rivallt

Az óra hirtelen,

S a börtön ott csak jajgatott,

Félve s tehetetlen,

Mint a leprás, hogyha üvölt

Odvában odabenn.

 

S mint rémálmokban sorjáztak

Iszonytató dolgok,

A kormos gerendán láttunk

Zsíros kötélhurkot,

S hallottunk imát, mit bakó
Kegyetlen elfojtott.

 

S hallottam jajt, keserű bajt,

Mitől szív megremeg,

Láttam kínját, izzadtságát,

Mit csak én érthetek:

Hiszen ki több életet él,

Az többször is hal meg.

 

 IV.

 

Aznap, mikor akasztanak,

Nincs istentisztelet:

A lelkész szíve túl nehéz,

Arca sápadt, beteg,

Vagy szemében meg van írva,

Mit nézni nem lehet.

 

Benn maradtunk harangszóig,

Mikor végre dél lett,

Őrök jöttek, ajtók nyíltak,

A kulcsok zörögtek,

S minden rab cella poklából

A lépcsőre lépett.

 

Isten ege alatt jártunk,

De nem megszokottan,

Hamuszürke arccal megy egy,

Az meg holtsápadtan,

Ám bús népet ily vágyva nézni

Én sohasem láttam.

 

Nem láttam ily bús szemeket,

Sóvárgó mind és tág,

Nézték azt a kis kék sátrat,

- Ott bent égnek hívták, -

S minden vidám, szabad felhőt,

Mi rajta úszott át.

 

Ám sok közülünk csüggedten

Bámulta a földet,

Tudták jól, nekik járt volna

Ily iszonyú végzet:

Mert ő csak élőt gyilkolt meg,

Ám ők holtat öltek.

 

Mert ki másodjára bűnöz,

Az holt lelket ébreszt,

Mocskos lepléből kirántja,

S megint vérezni kezd,

De minden, minden hasztalan,

Bármennyi vért is veszt!

 

Úgy mentünk ocsmány ruhánkban,

Mint bohóc vagy majom,

Csöndben jártunk körbe-körbe

Az aszfaltudvaron,

Csöndben jártunk körbe-körbe

Szó nélkül, borongón.

 

Csöndben jártunk körbe-körbe

S mint vad szél, szüntelen,

Iszonyú dolgok emléke

Kísértett a fejekben,

Előttünk a rettegés járt,

S mögöttünk félelem.

 

Peckesen jártak az őrök,

S mint nyájat, tereltek,

Rajtuk tipp-topp egyenruha,

S ünnepi öltözet,

Ám a mész a csizmájukon

Megmondta mit tettek.

 

Mert hol nemrég sötét sír állt,

Nem volt többé sír ott:

Az ocsmány börtönfalon sár

Meg homok virított,

És szemfedőként tüzes mész:

Ezt kapta a halott.

 

Ily szemfedél jutott, ebben

Van a szerencsétlen:

Pőrén s gyalázatban fekszik

Az udvar mélyében,

Lábán béklyó, úgy hever ott,

S tűzlepel szegényen!

 

És csontot, húst eszik a mész,

A rút, tüzes halál,

Rideg csontot fal éjszaka,

S nappal lágy húst zabál,

Húst és csontot, majd a szívet,

Mert mindent megtalál.

 

Három évig nem vetnek itt,

S marad minden csupasz:

Mert három évig ez a hely

Meddő lesz és kopasz,

S nézi a kíváncsi eget,

A szemében panasz.

 

Mondják, gyilkos szív mérgezi,

S nem nyílik más, csak seb:

Nem igaz! Mert Isten földje

Ennél biz’ nemesebb,

A piros rózsa pirosabb lesz,

S a fehér fehérebb.

 

Szíve fehéret teremne!

S pirosat a szája!

Sok csodán át, hozta óhaját

Krisztus a világra,

Hisz’ nagy Pápa előtt borult

A sivár bot virágba.

 

De se vörös, se tejfehér

Rózsa itt nem nyílik,

Csak cserép, kavics s törött kő,

Ez mind, mit adnak itt,

Mert virág csak jó embernek

Enyhíti kínjait.

 

Így sosem hull majd borvörös,

S fehér rózsa szirma

A sár és homok borította

Ocsmány börtönfalra,

Hogy hirdesse, mindnyájunkért

Meghalt Isten fia.

 

Mert bár az ocsmány börtönfal

Öleli őt körbe,

Lelke nem járhat éjszaka

Vasbilincsbe törve,

Csak sír a lelke, mért temették

Istentelen földbe,

 

Békén nyugszik – vagy fog hamar –

Ez a szerencsétlen,

Nem őrül meg és délben sem

Űzi majd félelem,

Se nap, se hold nem zavarja

A sötét földben lenn.

 

Mint állatot, úgy húzták fel,

S nem mondtak gyászmisét,

Hogy rémült lelke békében,

És csendben nyugodjék,

De nagy sietve vitték ki,

S egy lyukba temették.

 

Leszedték vászonruháját,

S testét legyek lepték,

Kigúnyolták dagadt nyakát,

S merev, dülledt szemét,

És röhögtek, míg a testet

A föld alá tették.

 

Csúf sírjánál nem térdepelt

Imát mondva a pap,

S mit Krisztus bűnösöknek adott,

Szent keresztet se kap,

Bár egy volt ő azok közül,

Kikért meghalt egy nap.

 

De így esett; egy élet így

Örökre véget ért,

S részvét-urnát töltött a könny,

Hogy bele alig fért,

Mert a fegyenc mindig gyászol,

S zokog valamiért.

 

V.

 

Nem tudom, jó-e a törvény,

Mit emberek hoztak,

Csak azt tudom, körülöttünk

Állnak erős falak,

És minden nap hosszú évként

Vánszorogva halad.

 

De tudom én, minden törvény,

Mit ember alkotott,

Mióta Káin testvért ölt,

És a bús föld forog,

Pelyvát termett búza helyett,

S különbet nem is fog.

 

Azt is tudom – és jó lenne,

Ha tudná mindenki,

Hogy börtönt csak szégyenkőből

Lehet építeni,

Hogy rácstól Krisztus ne lássa, mint

Sírnak testvérei.

 

Piszkít a rács bájos holdat,

És vakít el napot,

És jól teszi, hogy elrejti

Ez iszonyú poklot,

Isten fia, ember fia

Ne lássa, mi megy ott!

 

Csak gaz terem a börtönben,

Hitvány és mérgező,

Ami jó van az emberben,

Elhervad és nem nő:

Bánat az őr s a sápadt kín

A kapuőriző.

 

Mert félő, síró gyermeket

Éheztetnek ezek,

Gyengét vernek, s bolondot,

S gúnyolnak öreget,

Az gonosz lesz, s megőrül ez,

S nem is szólalhat meg.

 

Szűkös odúnk, hol lakozunk

Egy bűzös latrina,

S a rácsokon át, fullasztón

Jön a halál szaga,

S embergépben, nem marad épen,

Csak a kéjvágy maga.

 

Vizünk nyálkás, undorító,

És oly sós, mint a vér,

Gipszes, meszes és keserű

Az adagolt kenyér,

Tág szemmel az álom járkál,

S folyton csak időt kér.

 

Bár vézna éhség és zöld szomj,

Mint kígyó tép minket,

De ettük ott a rossz kosztot,

Mert rút halált rejtett

A sok kő, mit nappal vittünk,

Az éjjel szívünk lett.

 

Éjjel mindnyájunk szívében

S cellánkban sötét van,

Kurblit és kötelet húzunk

Magányos poklunkban,

S a csend rosszabb, hol bronzharang

Kondul meg hangosan.

 

És emberi hang sose súg

Itt vigasz szavakat,

Kegyetlen és kemény a szem,

Mely ajtón át vizslat,

S elfeledve mindörökre

Testünk-lelkünk rohad.

 

Egyedül s a porban faljuk

Az élet láncait,

Az átkozódik, az meg sír,

S az nem panaszkodik:

De jó az Isten törvénye,

S a kőszív megtörik.

 

És minden szív, mi börtönben

S cellában megszakad,

Mint tört doboz, mi az Úrnak

Kis ajándékot ad,

S megtölti a leprás házát

Finom nárdus illat.

 

Ó! Boldog a szív, ha megtört,

S irgalmat nyer vele!

Másként hogyan lenne tiszta

És bűntelen lelke?

Másként, mint törött szíven át,

Az Úr hogy lépne be?

 

És ő, kinek torka dagadt,

S dülledt, merev szeme,

Szent kézre vár, mi tolvajt vitt

Fel az Édenkertbe,

És az Úr nem utálja azt,

Kinek fáj a szíve.

 

A vörös ruhás bírótól

Kapott három hetet,

Hogy meggyógyuljon a lelke,

Mely bűntől szenvedett,

S megtisztítsa a kést fogó

És vérfoltos kezet.

 

És véres könnyel sikálta

Acélt fogó kezét:

Mert vért csak vér tud lemosni,

S könny gyógyítja sebét,

S Káin folt helyett a vér lett

Hószín Krisztus-pecsét.

 

VI.

 

Reading város fegyházában

Van egy szégyenverem,

Ott hever egy boldogtalan,

A tűzkereveten,

Égő szemfedőben fekszik,

És sírja névtelen.

 

Csendben fekszik, míg el nem jön

A végső ítélet,

Hagyjuk a keserű sóhajt,

S a bolond könnyeket,

Meggyilkolta a szerelmét,

S így a halálé lett.

 

Ám minden férfi gyilkolt már,

Elmondom én, halljad hát!

Valaki egy pillantással,

Más szép szóval, ami bánt,

A csók a gyáva fegyvere,

A bátor kardot ránt!